playliszt

Liszt Ferenc kamarazenekar + világhírű szólista = siker. Régi recept ez a magyar zeneélet konyhájában, ami március 7-én újra terítékre került a Zeneakadémián. Ezúttal a kiváló fuvolista, Emmanuel Pahud lépett színpadra a zenekarral, műsorukon barokk darabokkal.

Bach, Bach és Bach – a hangversenyen Johann Sebastian, valamint két fia, Wilhelm Friedemann és Carl Philipp Emanuel művei hangzottak el. A zenekar veszélyes terepre tévedt azzal, hogy „hagyományos” együttesként színtiszta barokk koncertet hirdetett. A historizmus divatjának közepén, két fantasztikus historikus együttes (Freiburger Barockorchester, Les Musiciens du Louvre) nem is olyan régi zeneakadémiai hangversenyét követően a hallgatónak nagyok az elvárásai. Ezekhez pedig csak részben ért fel a Liszt Ferenc Kamarazenekar.

A hangverseny kezdetén az együttes három fúgát játszott J. S. Bach Kunst der Fuge-jából. Az együttes koncentrált és kiegyenlített játéka letisztult hangzást eredményezett. Ez a plasztikusság, valamint az, hogy a hegedűk puhán, nagyobb gesztusok nélkül szólaltak meg, nagyban megkönnyítette a bonyolult szólammozgások követhetőségét.

Ezután került sor a III. brandenburgi verseny előadására, amely már kívánnivalókat hagyott maga után, főképp az első tételben. A nyitótétel hangzási arányai kiegyensúlyozatlanok voltak, a szóló-passzázsok gyakran a zenekari hangzás mögé szorultak. Az együttes tartózkodott a dinamikai, agogikai kísérletezésektől, ennek eredményeképp kissé porossá vált a tétel interpretációja. Ezzel szemben a második tétel (két akkord) előadása a hangverseny legizgalmasabb epizódjainak egyikévé vált, az akkordok felvezetéseként a csembalista egy bámulatosan virtuóz improvizációt mutatott be.

Ezután lépett színpadra a várva várt szólista, Pahud. Úgy tűnt, hogy jelenléte a zenekarra is frissítő hatással volt, mert C. Ph. E. Bach versenyművében feledhetetlen élményt nyújtottak. Lehengerlően virtuóz és lendületes zenélés, a dinamikai kontrasztok bátor kiaknázása, valamint a szólistával való rendkívül harmonikus együttjáték jellemezte a zenekari előadást. A fuvolista játéka pedig megérte a hosszú várakozást, mert felülmúlhatatlan volt. Hihetetlenül szép, fényes tónusú, telt hangon játszott, amit minden regiszterben könnyedén szólaltatott meg. Muzikalitása páratlan, játékából áradt a pezsgő energikusság. A lassú tétel megindítóan gyönyörű volt, különösen a cadenza Pahud-féle előadása nyűgözött le, amely természetességével és érzékenységével a hangverseny legszebb pillanatainak egyike volt. A zárótétel futamai pregnánsan szólaltak meg, hangindításai mindvégig megőrizték konkrétságukat.

A Bachiáda második fele már nem okozott ekkora élményt. Tisztességes, de kissé lapos előadásban hallottuk Friedemann és C. Ph. Emanuel vonósszimfóniáit, majd pedig az öreg Bach slágerdarabja, a h-moll zenekari szvit hangzott el kifogástalan, de túl sok újat nem nyújtó interpretációban. A szvitben fuvolista és zenekar nagy összhangban játszott, a viszonylag gyors tempóknak köszönhetően pedig gördülékeny volt az előadás.

Itt, a második félidőben vált igazán egyértelművé, hogy Pahud mennyire takarékosra vette saját szereplését. Először hosszú várakozás után eljátszik egy fuvolaversenyt, majd még hosszabbnak tűnő zenekari darabok után becsatlakozik egy zenekari műbe. Még ráadásként sem mutatott semmi újat, helyette ismét eljátszotta a Badinerie első felét, komikusan sűrűn díszítve. Bízom benne, hogy legközelebbi látogatásakor Pahud testesebb repertoárral érkezik majd, mert ilyen magas szintű fuvolajátékot teljes pompájában is szeretnénk megcsodálni.

Elek Martin