playliszt

Nagyszabású, okosan és bátran szerkesztett programmal lépett színpadra a Magyar Rádió valamennyi együttese: a Szimfonikus Zenekart, az Énekkart és a Gyermekkórust Vajda Gergely vezényelte.

Vajda Gergely (fotó: Művészetek Palotája)

A magyar zene közelmúltjának klasszikusával, Szőllősy András Trasfigurazioni című darabjával kezdődött a műsor. Fürkészve a nézőtéri atmoszférát, úgy tűnt, hogy a négy évtizede, 1973-ban bemutatott kompozíciót még ma is idegenkedve fogadja a közönség, s talán többen gondolták úgy, hogy „most megint le akarnak valamit nyomni a torkunkon”. Pedig a darab – Vajda értelmezésében – világos felépítésű, dramaturgiai vonalvezetése egyszerű mű benyomását keltette: jól elkülönülő szakaszok variációszerűen követték egymást. A mű új arca tárult így fel. Nem a konstrukció lenyűgöző építményére, nem a forma szigorú logikájára, s nem az izgalmas zenetörténeti intertextusokra kellett rácsodálkoznunk (miként tette azt a kortársi reflexió két meghatározó zenetudós-zenekritikus személyisége, Kárpáti János és Kroó György az 1970-es években), hanem a hangképek izgalmas váltakozására.

Szőllősy András – tudomásom szerint – kevés érdeklődést mutatott az elektroakusztikus zene illetve a spektrumanalízis iránt, a Trasfigurazionit hallgatva mégis úgy tűnt, mintha a darab az ilyen irányú tapasztalatok leképeződése volna. Talán sokan emlékeznek még gimnáziumi tanulmányaikból arra, hogy a természetes hangok sokkal komplikáltabb képződmények, mint a hangtani feladatokban szereplő szinusz-hullámok, s vannak olyan rezgésszámú tartományok, melyek ugyan konkrét hangélménnyé az emberi fül számára nem válnak, de a hang színe szempontjából mégis döntő jelentőséggel bírnak. A Tasfigurazioni nem egy részlete mintha ebben a tartományban járna, illetve mintha ezt a tartományt transzponálná a hallható sávba. Máshogyan fogalmazva: Szőllősy az akusztikai jelenségek rejtettebb mozzanatait helyezte a hangzás előterébe.

Szőllősy András

Egy tárgyról képet alkothatunk az árnyéka, a homokban hagyott nyoma vagy pusztán a mozgása keltette légmozgásból is. A rutinos horgász pedig a víz fodrozódásából nemcsak azt mondja meg, hogy vannak-e halak a vízben, hanem azt is, hogy egyenként hány dekásak. Szőllősy darabja is ezt a fodrozódást mutatta meg, a hallgató feladata „pusztán” annyi volt, hogy a felszín alatti zenét önmaga számára megkonstruálja. Bevallom, hogy magam e játékot nagyon élveztem. Vajdáé és a remekül játszó zenekaré az érdem, hogy még sokkal hosszabb ideig is szívesen pásztáztam volna e muzsika beszédes felszínét.

A Zsoltárszimfónia kéziratának részlete

Szőllősy zenei gondolkodására mély benyomást gyakorolt Igor Stravinsky, a két mester darabjait egymás szomszédságában játszani tehát kifejezetten tanulságos lehet. Most nem tűnt merész asszociációnak a Trasfigurazioni néhány részletében a Zsoltárszimfónia kezdetét észrevenni, bár a két darab között – tudtommal – nincsenek konkrét kapcsolatok. A furcsa, féloldalas hangszerelésű Stravinsky-mű (a vonóskarból hiányoznak a hegedűk és a brácsák) sajátos színezete többé-kevésbé megszületett, a hangzás (igaz, kifejezetten rafinált) tisztaságával viszont ez az előadás adósunk maradt. A gyerekkórus a Művészetek Palotájának első emeleti jobb- és baloldali karzatán, a (vélhetően kisegítőkkel kibővített) MR Énekkar az orgonakarzaton foglalt helyet, a nagy távolságon nem mindig sikerült úrrá lenni.

A Zsoltárszimfónia számomra az egyik legkülönösebb Stravinsky-darab. Egyszerre kiszámítható és titokzatos, mindig kínál valami felfedeznivalót. Ami a zeneszerzői eljárásokat, trükköket illeti, nincs különösebben nehéz dolga az elemzőnek, ám ami a lényeget illeti: a darab tulajdonképpen elemezhetetlen. Ez az érzés most is megszületett, de ezúttal „csak” tudomásul vettük, hogy a darab ilyen, misztikus tapasztalatra nem tettünk szert.

Edgar Allen Poe

A szünet után a négytételes Harangok következett. Nem könnyű a Rahmanyinov-kompozíció műfaját meghatározni. A partitúra felirata szerint „Poéma szoprán-, tenor- és baritonszólóra, kórusra és zenekarra”. Szokták azonban kantátának vagy kórus-szim­fóniának is nevezni. A szöveg Edgar Allan Poe híres versének orosz fordítása, melyben a különböző harangok (a csengőtől a templomi nagyharangig) részben az emberi életút állomásainak metaforái, részben jellegzetes zsánerképek. Az előadás nagyszerű volt, egyedül az orosz szöveg kiejtésével kapcsolatban lehetett kifogásunk. Nem az orosz szöveg érthetőségével volt a baj (hiszen ki érti az orosz szöveget Budapesten), hanem a szöveg hangzásának közvetítésével. A szólisták hangja egytől-egyik ideális volt, Fekete Attila intenzív tenorjával, Sümegi Eszter ihletett előadásával maximálisan elégedettek lehettünk; s a kórus is (a harmadik tételben lehengerlő produkciót nyújtottak) legjobb arcát mutatta. Ám amikor a negyedik tételben Fokanov Anatolij énekelte a szólót, egyszerre minden megvilágosodott. A dal elején halljuk, hogy a gyászharang egy keserű élet végét „köszönti” (Горькой скорби слышны звуки, горькой жизни кончен сон). A „zsiznyi” szó felhangzásakor Fokanov előadásában négy teljesen különböző színezetű hang szólal meg, mintha négy hangszer volna (a hosszú „zny” már cintányértremoló…), így a szöveg olyan fonetikai rétege tárul fel, melyről joggal feltételezhetjük, hogy a zenei folyamat lényegéhez tartozik. Ez a lényeg hiányzott oly nagyon az előzményekből. (Jól emlékszem, hogy amikor Kurtág György tanította be saját, orosz nyelvű kórusdarabját – „A csüggedés és keserűség dalai”-t –, mennyit foglalkozott a zene fonetikai rétegével.)

Ám a siker (a megérdemelt) így sem maradt el.

Molnár Szabolcs

(Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, november 23.)