playliszt

Általában ízlésem ellen való, ha valaki koncertkritikában az előadóművész megjelenéséről ír. Miért nem azzal foglalkozik, hogy játszott az illető, mit nyújtott, milyen élményt adott?

Khatia Buniatishvili esete azonban más. Az ő megjelenéséről beszélni kell, mégpedig tágabb értelemben is. És nemcsak azért, mert korra, nemre, vallásra, de még pártállásra való tekintet nélkül is minden ép szemű emberre vonzó hatást gyakorol, hanem azért is, mert ez a jelenség nagyon sokat mond a mai előadóművészetről mindenestül.

Khatia Buniatishvili - ahogy manapság a sajtómegjelenéssel ügyesen cselező politikusról mondani szokás - rendszeresen ellopja az akciót, a vele fellépő többi művész menthetetlenül árnyékba kerül. Ő ezt persze nem szándékosan teszi, de a koncertjeiről szóló beszámolók még akkor is inkább róla szólnak, ha olyan nagyságokkal lép fel, mint Kocsis Zoltán. Ez történt már 2010-es budapesti bemutatkozásakor, hiába volt Kocsis a karmester, és adott zenekarával egész estés hangversenyt, amiben a zongoraverseny csak egy szám volt, a krónikákban az akkor 23 éves grúz származású, Párizsban élő zongoraművésznőről esett több szó. Most sincs ez másképp, amikor Keller András és a Concerto Budapest vendége volt egy Grieg-zongoraverseny erejéig a Zeneakadémián. De némi kárpótlásul hangsúlyozni kell: Kellerék nagyszerűt produkáltak. Sosztakovics Kamaraszimfóniáját (Op. 110a, ami voltaképp a VIII. vonósnégyes zenekari átirata) sohasem hallottam ilyen jól előadva, e zenekar vonósai bámulatosan jók, hangzásuk ideális, a Zeneakadémia erre lett (újjá)teremtve.

Dvorák VIII. szimfóniájának jól összefogott eljátszása nem kis teljesítmény, a tempók, karakterek, dallamok, a táncritmika, líra és természetközeli hangulat egységesítése a sokféleségben csak keveseknek szokott sikerülni, kiváltképp úgy, mint ezen az estén. Arról igazán nem a zenekar tehet, hogy e mű hangerő-léptéke a legintezívebb pillanatokban még a javított akusztikájú Nagyterem hangzását is már-már betorzította. Mindenesetre ebben az ügyben Kellerék elmentek a falig, több, mint képletesen szólva. Most tűnik fel az ilyesmi, mert már hozzászoktunk a nagyobb légterű hangversenyteremhez, ahol fizikai okoból nem fordul elő hangtorzulás.

De vissza a Buniatishvili-jelenséghez. 

Tele a Youtube szebbnél szebb, virtuóznál virtuózabb fiatal zongoraművésznőkkel, akik bármelyik divatlap címoldalán feltűnhetnének fotómodellként (meg is teszik). Sokan zongoráznak közülük gyorsabban, mint Horowitz, és olyanok is szép számmal akadnak, akik még zenélnek is közben. Van fogalmuk Chopinről, Lisztről, Rachmanyinovról. Igaz, olyat kevesebbet találunk, aki eljátszik egy Mozart-szonátát, vagy pláne egy Bach-szvitet. De Bartók, hogy csak egy példát említsek a nem használt szerzők közül, véletlenül sem fordul elő.

Tehát ez a trend a világban: bomba külsejű, ezt jól hangsúlyozva öltöző, bomba technikájú zongoristanők harmincig bezárólag, a nagyromantika repertoárjával. A férfiak a maguk zenész egyenruhájával, a fekete frakkal szinte esélytelenek ebben a vizuális harcban, bár a jóképűség még számít valamit. Természetesen mindez más hangszeresekre is vonatkozik. Nézzünk meg egy lemezborítót, honlapot, vagy videó-felvételt. Ha nincs stylist, make-upos, frizőr és dietetikus a háttérstábban, esélytelen egy fiatal művésznő. Persze nem új keletű mindez, évtizedek óta a fotók adják el a komolyzenében is a CD-ket, a plakátok a koncerteket, ha új ringbeszállóról van szó. A hírnév csak ezután jön el, jó esetben.

A nyugati koncertügynökségek természetesen vadásznak a nagyon fiatal virtuóz-jelöltekre, figyelve mindenekelőtt a volt szovjet tagállamokat, Kínát és még néhány keleti területet. Szinte kimeríthetetlen a felhozatal, évente meg lehet csinálni egy-két világsztárt. És mindehhez a már éltükben halhatatlanok, például Martha Argeich vagy Gidon Kremer fesztiváljai szolgálnak sztár-gyárként. Akit oda meghívnak, úgy jár, mint a műholdak: csak egyszer kell fellőni őket, és azután évtizedekig maguktól keringenek a Föld körül.

Félreértés ne essék, nincs ezekkel a jelenségekkel bajom, gyönyörködöm a fiatal, tehetséges muzsikusokban, esztétikailag, zeneileg egyaránt, egyszerűen csak tudomásul kell venni, hogy ilyen a világ. És azt is állítom, alkalmazkodni kell ehhez. Ha valaki kivétel, az csak azért lehet, mert a betagolhatatlanság izgalmas illatát érzik az illetőn, ami persze szintén nem más, mint jól futtatható brand.

Khatia Buniatishvili ebben a mezőnyben első az egyenlők között. (Legalábbis a nemrégiben szintén itt járt Yuja Wanggal együtt - aki mellesleg - már Bartók II. zongoraversenyével is megmutatta, mit tud). Buniatishvili esetében minden összeállt az imént felsorolt kritériumokból. Azonban ő úgy viseli a többnyire hátul mélyen derék alá felvágott ruhakölteményeket, úgy kezeli omlósra belőtt gyönyörű haját, úgy mozog a derítőernyők eredejében és a piros kifutón, öntudattal, de sohasem átlépve az ízléshatárt, úgy beszél bársonyos hangján kitűnően számos nyelven interjúiban, mintha ez nem is létezne mint feladat, mintha mindez magától értődő lenne. Úgy tartozik hozzá a zenész léthez, mint a C-dúr skála. A magam részéről azt gondolom, fontos, hogy ezt eltanulják tőle hazai, ugyanilyen nagyreményű kolléganői, kollégái. Fontos, hogy ne fintorogjanak ilyesmire a tanárok, hanem elfogadják, sőt támogassák, mint szükségszerűt.

Végezetül, nem teljesen mellékesen Khatia Buniatishvili tud zongorázni. Jól. Nagyon virtuózan, erőteljesen, telt hangon. Kicsit mindig tágabb teret követel magának az előírt hangértéknél, hasonlatosan az énekesekhez az operában, de ez csak vezetői szerepéből adódik, nem felesleges exhibicionizmus. Nekem az is tetszik, ahogy mer vad, sőt néha majdnem hisztérikus lenni egy-egy arra alkalmas szakaszban, meri kicsit feladni olyankor a tökéletes önkontrollt. Mer kockáztatni, nem fél esetleg hajszálnyit mellényúlni. Mer és tud szép, olvadó pianókat játszani, hosszasan dallamot vezetni. Tökéletes, azt hiszem veleszületett, mindenre kiterjedő professzionalizmusa mellett a zongorázásban mer (ha úgy adódik, csipetnyit tökéletlen) önmaga lenni.

Mácsai János