playliszt

Cécile Chaminade francia zeneszerző és zongoraművész volt. Mai szemmel meglepő, hogy, bár közel 400 kompozíciót tartalmazó életműve szinte teljes egészében megjelent, a XX. században mennyire nem sorolják a fajsúlyos szerzők közé. Ez a hozzáállás nagyrészt annak a modern felfogásnak köszönhető, amely lenézi a későromantikus francia muzsikát.

Cécile négy gyermek közül harmadikként érkezett a Chaminade családba 1857-ben. Zenei oktatását kezdetben édesanyja irányította. Noha még tízéves sem volt, már komponált, büszkén mutogatta szerzeményeit szüleinek. Mivel lánya nyilvánvaló tehetsége dacára apja ellenezte művészeti képzését, a kislány nem iratkozhatott be a Conservatoire-ba, így magántanárok segítségével fejlesztette tudományát. Tanítói között volt Benjamin Godard is.

Cécile 18 évesen adta első hangversenyét, és ettől fogva zeneszerzőként is elfogadták. Bár a következő két évtizedben egy balettet, egy operát, egy zenekari szvitet és egy dramatikus szimfóniát is komponált, Chaminade-ot ma már elsősorban zongorára írt karakterdarabjai és dalai kapcsán emlegetjük. Az ismert mondás, miszerint „senki sem próféta a saját hazájában”, sajnos, őrá is illett. Sokkal nagyobb népszerűségnek örvendett az Amerikai Egyesült Államokban és Angliában, mint otthon. Brit földön mindig szívesen látták, hangversenykörútjai során többször Viktória királynő vendége volt.

A századfordulón művei Amerikában szinte minden lemezboltban kaphatóak voltak, s a közönség állhatatos unszolására Cécile átszelte az Atlanti-óceánt egy turné kedvéért. A 12 várost érintő koncertsorozat anyagilag kétségtelenül sikeresnek nevezhető, a közönség rajongott érte, Chaminade-klubok alakultak. A szakmai megítélés azonban meglehetősen vegyes volt. A kritikusok képtelen voltak elvonatkoztatni attól, hogy Cécile Chaminade egy nő, méghozzá egy intelligens és szép nő (egyébként ezzel a kettős mércével akkoriban minden zeneszerzőnőnek meg kellett küzdenie). Bájos, kellemes, lírai darabjait finomkodónak, affektált női munkának tartották, míg határozott, lendületes, tematikus darabjait túl férfiasnak, keménynek érezték, ami nem méltó egy asszonyhoz. E között a két véglet között őrlődött Cécile. Ehhez még hozzájárult az is, hogy akkoriban úgy tartották, hogy egy mű annál értékesebb, minél hosszabb. Mivel ő inkább rövid táncokat, karakterdarabokat komponált és játszott koncertjein, a kritikusok levonták a következtetést, hogy zenéje könnyed, kellemes, de értéktelen, s ez a nézet is nagyban felelős azért, hogy a XX. században Chaminade-ról alig lehetett hallani.

A nehézségek ellenére Cécile Chaminade több rangos kitüntetést kapott. Az a megtiszteltetés érte, hogy megkapta a Becsületrendet. Ő volt az első nő, aki ebben a kiváltságban részesült azóta, hogy Napóleon megalapította a díjat. Talán ezzel a elismeréssel próbálták ellensúlyozni, hogy hazájában közel húsz évig tudomást sem vettek róla.

Cécile magánéletéről nagyon keveset tudunk. A XX. század elején beleszeretett egy fuvolaművészbe, állítólag neki komponálta a Fuvola-concertinót. A férfi mással készült házasságra lépni. Cécile egy nap bemutatta a darabot a férfinek, aki meghallgatta, majd még ugyanazon a napon elvette feleségül - a másik nőt. Szintén a század elején Chaminade hozzáment egy nálánál sokkal idősebb férfihez. Hogy e két eseménynek volt-e köze egymáshoz, ki tudja? A pletykák szerint házasságát inkább a kényelem, mint a szerelem szülte. Férje hat év után meghalt, Cécile nem ment férjhez újra. Az I. világháborút követően egészsége annyira megromlott, hogy unokahúga támogatására szorult. 1944-ben hunyt el, Monte Carlóban.

Hála a technika fejlődésének, számos felvétel maradt Cécile Chaminade-tól, a hangrögzítés történelmének kezdeti szakaszából. A hangtekercseket manapság a legkorszerűbb eljárásokkal kezelik, frissítik, így nemsokára újra hallhatjuk, hogyan szólaltatta meg saját és mások darabjait a művésznő.

Cécile tudatában volt mindazon társadalmi és személyes nehézségeknek, amelyekkel meg kell küzdenie, hogy nőként a zenei pályán maradhasson. Nem titkolta sem saját maga, sem mások előtt, hogy eredményeit nem egyszer csak kitartásának vagy a körülmények szerencsés összejátszásának köszönheti. Ma elsősorban műveinek mennyiségét ismerik el. Közel 130 dalt és 200 zongoradarabot komponált, ezek nagy része karakterdarab. Zenéje kellemes, érthető, könnyű emlékezetünkbe vésni, mégis egyedi. Franciás szellemesség és színvilág lengi be művészetét. Kollégája, az ünnepelt zeneszerző, Ambroise Thomas így jellemezte őt: „Cécile nem egyszerűen egy nő, aki zenét szerez, hanem egy zeneszerző, aki történetesen nő.” 

Playliszt