playliszt

„A vele való próbákon mindenki jól érezte magát, oldott volt a hangulat, akárcsak egy házibulin. Soha nem gondoltam volna, hogy így is lehet dolgozni”. Raphael Wallfish gordonkaművész emlékszik így vissza a tragikusan fiatalon elhunyt Jacqueline Du Prére.

Jacqueline szüleinek találkozását a véletlen szülte. Édesapja, Derek du Pré 1938-ban, harmincévesen nyert egy utazást Lengyelországba. Zakopanéban szállt meg, és mivel lengyel nyelvtudásával nem jutott volna messzire, kérdezősködött, nincs-e valaki a környéken, aki beszél egy kicsit angolul. A helybeliek egy közeli villa bérlőjéhez irányították, akiről nagy meglepetésére kiderült, hogy Plymouth-ból jött, Iris Geep-nek hívják és mindössze 24 éves. Zongorát tanulni jött Lengyelországba. Meginvitálta Dereket, hallgassa meg játékát, és hamarosan már együtt zenéltek, a férfi harmonikán játszott a zongora mellett. A kamarazenélésből szerelem, a szerelemből házasság lett. 1940-ben megesküdtek, első lányuk, Hilary 1942-ben született. Két évvel később a család Oxfordba költözött, és itt jött a világra 1945. január 26-án Jacqueline Mary du Pré.

A két kislány zenével teli házban élt, édesanyjuk sokat énekelt és zongorázott, esténként hangverseny közvetítéseket hallgattak. Jacqueline négyéves volt, mikor a rádióban egyszer csak meghallotta egy gordonka hangját. Földbe gyökerezett lábbal, feszülten figyelt, majd a darab végén felugrott és ezt kiáltotta: „Anyu, nekem ez kell!”. Ötödik születésnapjának reggelén felébredve ágya mellett egy háromnegyedes cselló mosolygott rá. Birtokba vette a hangszert, tudománya bámulatosan gyorsan fejlődött.

Nyolcéves korában új tanárt választottak számára szülei. William Pleeth, akit a kislány csak „Cselló papá”-nak hívott, így nyilatkozott Jacqueline-ről: „Olyan őt tanítani, mintha egy labdát dobnál a falhoz. Minél erősebben csapod oda, annál keményebben pattan vissza. Ezt a hihetetlen erőt már az első alkalommal felismertem benne. Néhány alkalom után pedig kinyílt, mint egy virág, és én láttam, hogy számára nincs lehetetlen”.

1956-ban Pleeth beajánlotta alig tízéves tanítványát a „Suggia Gift” ösztöndíjra, amelyet a zenei világ egyik legrangosabb zenei alapítványaként tartanak számon. Abban az esztendőben a zsűri elnöke a legendás karmester, Sir John Barbirolli volt, akinek érdeklődését rendkívüli módon felcsigázta Pleeth ajánlása. Barbirolli a meghallgatás előtt bement a kislányhoz, segített felhangolni a csellóját és sok szerencsét kívánt neki, amikor pedig Jacqueline - azaz Jackie - játszani kezdett, pár perc elteltével izgatottan suttogta szomszédjának fülébe: „Ez az! Ez igen!”. Jacqueline megkapta az öszöndíjat, amelynek egyik feltétele az volt, hogy a nyertesnek napi négy órát kell gyakorolni. A kislány tehát kimaradt az iskolából, s ezzel végérvényesen elszigetelte magát kortársaitól és a gyerekkortól.

Jackie első hangversenyét 11 évesen adta, a műsoron Edouard Lalo versenyműve szerepelt. Az eseményről így írt a korabeli sajtó: „Úgy tűnik, nincsenek számára nehézségek, tökéletes technikával, magabiztosan kezeli a hangszert.” Folytatta tanulmányait William Pleeth-nél, és 1960-ban ő lett a Queen’s Prize nyertese. Mai napig ő a legfiatalabb előadóművész, aki ebben a díjban részesült. 16 éves korában Pablo Casals tanítványa lett. Egy év közös munka után készen állt, hogy megmutassa magát a zenei világnak, annál is inkább, mert egy ismeretlen jótevője jóvoltából egy csodálatos hangszer, egy 1673-ban készült Stradivari gordonka tulajdonosa lett. 1961-ben debütált a Wigmore Hall-ban, s egy év múlva sor került első professzionális hangversenyére is. Ez utóbbi koncerten Edward Elgar Gordonkaversenyét játszotta a BBC Szimfonikus Zenekarának élén, Rudolf Schwartz vezényletével a londoni Royal Festival Hallban. Ezután Paul Tortelier tanítványa lett Párizsban, egyre több felkérést kapott, egyre nagyobb kihívásokkal nézett szembe.

Mire 1962 karácsonyán Londonban eljátszotta Schumann a-moll koncertjét, a zenei világ a lábai előtt hevert, ő pedig azt fontolgatta, akar-e még zenélni egyáltalán. „Akkortájt lettem gyerekből felnőtt” - mesélte később Jackie, „és valahogy mindent máshogyan láttam.” Két évig kétségek közt vergődött. Felfüggesztette zenei tanulmányait, visszautasította a koncertmeghívásokat. Felismerte, hogy a muzsikán kívül nem tanult semmit, ezt ellensúlyozandó matematikát és természettudományokat kezdett tanulni a barátai segítségével.

Ha nagyritkán a csellóhoz nyúlt, érzéketlenek voltak az ujjai, de a jelenségnek nem tudta okát adni. 1964-ben, ugyanaz az ismeretlen rajondó, aki annak idején a Stradivari gordonkát vette neki, ismét megajándékozta egy hangszerrel, mégpedig a világ egyik leghíresebb csellójával. A hangszer neve Davidoff, előző tulajdonosáról, a XIX. századi orosz csodagyerekről, Karl Davidoff-ről nevezték el. Jacqueline a kereskedőnél kipróbálta a hangszert és azonnal beleszeretett a hangjába. Egy ével később ezen játszotta Elgar csellóversenyét, hatalmas sikerrel. A hangverseny után ugyanezzel a műsorral az Egyesült Államokba ment turnézni, Carnegie Hall-beli fellépését egekig magasztalták a kritikusok. Hazatérve Amerikából, életében először felvételt készítettek vele. Egykori mentora és csodálója, John Barbirolli volt a karmester. A Londoni Szimfonikus Zenekar koncertmestere így emlékszik vissza: „Csak pár lépésnyire ültem tőle, mikor belekezdett Elgar koncertjébe. Megbénultam, megállt az idő. Annyira gyönyörű, mélyről jövő és varázslatos volt, hogy utána meg sem tudtam szólalni. Erre egyszerűen nincsenek szavak.”. Az eredmény minden idők egyik legsikeresebb zenei felvétele. Ahogy Jackie nővére, Hilary fogalmazta meg: „Barbirolli, Jackie és Davidoff - lenyűgöző, verhetetlen kombináció”.

Jackie, nem sokkal 22. születésnapja Moszkvába ment, hogy Rosztropovicsnál tanuljon. Kétségeit, önmarcangolásait egy időre félretette. Az orosz mester elsősorban a zenei kifejezésre koncentrált, tanítványát több ízben megerősítve arról, hogy nyugodtan rábízhatja magát technikájára. Ezek után Jackie még magabiztosabban nyúlt a hangszerhez. 1966 karácsonyán meghívták egy estélyre, ahol játszania kellett. Ott találkozott életében először Daniel Barenboim-mal. Brahms F-dúr szonátáját kellett együtt előadniuk, s a fellépés után átbeszélgették az egész estét. A következő pár hónap során szinte minden szabadidejüket együtt töltötték, és 1967 májusában, Jeruzsálemben megesküdtek. E házassággal a zenetörténelem egyik leggyümölcsözőbb kapcsolata jött létre, rengeteget muzsikáltak együtt. Sokan hasonlították őket Clara és Robert Schumann-hoz.

A két művész házasságának első három éve tökéletes diadal volt mindkettejük számára. Bejárták Európát és az Amerikai Egyesült Államokat, számtalan hangfelvételt készítettek. Jackie pályájának csúcsán volt. Egy újság így ír róla: „Jacqueline Du Pré olyan meggyőző ékesszólással muzsikál, hogy csak kevesen vetélkedhetnek vele. Hangfelvételei olyan mély, transzcendentális igazságokat mutatnak meg, amelyeket csak zsenik érinthetnek. Zenei megítélése nem egyöntetű. Elismerik virtuozitását, pedig ő ennél sokkal több. Ő az örökkévalóságba tekint, s ezt nem veheti el tőle senki, bármi kifogása is van egyeseknek interpretációi ellen. Ne feledjük, mit mondott Albert Einstein: A nagy szellemek mindig összeütközésbe kerülnek a középszerű elmékkel.”. Avagy, hogy Robert Wallfish gordonkaművész szavait idézzük: „Játékának kolosszális könnyedsége mindannyiunkat lefegyverzett. Sok ember csellózik jól, de ilyen átütő energiával senki. Oda kellett rá figyelni, nem érdekes, hogy tetszett-e a zene vagy nem.”

Egyik kedvenc darabja Dvorák h-moll gordonkaversenye volt. Amikor a szovjet hadsereg megszállta Csehszlovákiát, Jacqueline koncertet adott a Royal Albert Hallban a cseh menekültek megsegítésére. A hangverseny hajnalán halálosan megfenyegették, és mivel ragaszkodott a fellépéshez, rendőrök vigyáztak rá. Mind a zenekar, mind a közönség körében pattanásig feszült a hangulat. A koncert közben egyszer csak egy hatalmas csattanás hallatszott. Mindenki rémülten abbahagyta a játékot, síri csend honolt a teremben, majd megkönnyebbült sóhaj. Csak egy húr pattant el Jackie csellóján. Az előadás folytatódott, Jackie életének egyik legérettebb muzsikáját produkálta. Hilary, a nővére így emlékszik vissza: „Jackie aznap esti játékára örökké emlékezni fogok.”

1972-ben, egy év pihenés után Jackie ismét koncertezni kezdett, noha ujjainak zsibbadása egyre rosszabb lett. Orvosai azt hitték, hogy a stressz, a fellépésekkel járó feszültség az oka a jelenségnek. 1973-ban New York-ba repült, négy koncertre hívták, Brahms kettősversenyét játszotta Pinchas Zukerman-nal. A próba előtt nem tudta egyedül kinyitni a cselló tokját, és a próba során nem érezte ujjai alatt a húrokat. Szólt a dirigensnek, hogy képtelen játszani. „Ne legyél már ilyen liba” - szólt a karmester, Leonard Bernstein, „egyszerűen csak ideges vagy.” Három hangversenyt bírt végigcsinálni, a harmadik katasztrofálisan sikerült. Az volt élete utolsó fellépése.

Bernstein elvitte egy new york-i orvoshoz, de az nem talált nála semmit. Jacquleine már-már arra gondolt, hogy megháborodott. Csak hónapokkal később, alapos vizsgálat után jöttek rá, hogy Jackie szklerózis multiplex-ben, egy, a központi idegrendszert lassan leépítő betegségben szenved. A zenei világ döbbenten értesült róla, hogy a művésznő soha többé nem fog csellózni. A mosolygós gordonkaművésznő és családja csak abban bízhatott, hogy a betegség lassan halad majd előre.

1975-re világossá vált, hogy a betegség gyorsan, könyörtelenül pusztítja Jackie szervezetét. Gyakorlatilag teljesen megbénult, rossz fizikai állapotát tiszteletre méltó akaraterővel és élniakarással ellensúlyozta. Tanított, egyesületet szervezett, alapítványokat hozott létre sorstársainak megsegítésére, tudományos kutatásra. Szenvedésének 14 éve alatt férje és muzsikustársai mindvégig mellette voltak, csakúgy, mint hűséges hangszere, amit 1987. október 19-én bekövetkezett halála után Yo-Yo Mára hagyott. Élete korán ért véget, de kitörölhetetlen nyomokat hagyott mindenkiben. Egy muzsikustársa így fogalmazta meg: „Ha a művészet csak egyszer is megérinti a lelket, a lélek örökké emlékezni fog rá.”

Playliszt