playliszt

Astor Piazzolla az argentin és az uruguayi nagyvárosi folklórra – ami többféle táncból áll, de az egyszerűség kedvéért beszéljünk „csak” a tangóról – úgy tekintett, mint Stravinsky vagy Bartók a népzenére: olyan önálló, a maga nemében teljes zenei nyelvként kezelte, melyen termékeny párbeszédet lehet folytatni a nyugati zene tradíciójával, mely képes integrálni a klasszikus zene műfajait, kompozíciós technikáit, formaelveit. Piazzolla a tangó-elemekből többrétegű, komplex és árnyalt zenei jelentésű, nagy ívű kompozíciókat alkotott, melyek azonban minden pillanatban képesek voltak megőrizni a tangó eredeti tánc-funkcióját és populáris hangvételét. Ezen a nyelven meg lehetett szólalni egy slágerdal, de egy versenymű vagy egy zenetörténeti parafrázis keretei között is. S nem mellesleg: Piazzolla muzsikája maga is folklorizálódott.

Egyetlen operája, a Maria de Buenos Aires pompás demonstrációja annak, hogy a tangózene drámai tartalmakat is képes hordozni, többre hivatott annál, mintsem hogy színpadi akciók hangulati hátteréül szolgáljon. Az 1968-ben bemutatott darab átütő sikert aratott, az előadás narrátora (szelleme – El Duende) Horacio Ferrer, a mű librettószerzője volt. Ferrer szövegkönyve egy profán születéstörténetet (vagy feltámadás-történetet) sűrű evangéliumi áthallásokkal, rafinált blaszfémiával mesél el, a legenda Buenos Aires-i „tucat” Máriáját óhatatlanul Jézus anyjával azonosítjuk, megszületendő gyermekét a megváltóval. Ám ez a Mária egy lányt hoz a világra, aki egyfajta tangó-szellemként, tangóesszenciaként a megváltás küldetésével indul el útjára. Magáról az útról az opera már nem számol be, de a küldetés eredményéről annál inkább: a tangó kitörölhetetlenül az ember (az emberiség) szívébe talál.

Mint színpadi mű, a Maria de Buenos Aires (különösen a realista színjátszás hagyományai között) problematikus darab. Egy holland társulat 2004-ben a Thália Színházban mutatta be, a mozgásszínházként elgondolt interpretáció bennem felemás emléknyomokat hagyott. A Katona József Színház mini-színpadán (Sufni) látott keresztmetszet monodrámaként (monooperaként) koncipiálta, melyben az egyetlen szereplő (Láng Annamária) egyszerre jelenítette meg a darab címszereplőjét (a naiv és kedves utcalányt), és látta el a narrátor funkcióját is. Horacio Ferrer látomásos, nagy-látószögű, poétikus, szürreális kommentárjai ezúttal vallomásos és szubjektív „én-elbeszéléssé” váltak. (A magyar szöveget és a dalfordításokat Závada Péter és Zöldi Gergely jegyzi.) Részben ezzel, részben a feldolgozás keresztmetszet jellegével függhet össze, hogy a darab ebben a formában kevésbé polifonikus, kevésbé sokrétegű, az eredeti koncepció néhány árnyalatáról lemond, másokat pedig óhatatlanul felerősít. A finoman antiklerikális librettó (az Agnus Dei például Tangus Dei-vé „transzfigurálódik) miatt 1968-ban a katolikus egyház cenzúrát kiáltott, ezúttal valószínű, hogy eretnekvádat fogalmazna meg.

A rendezés – feltehetőleg szándékosan – nem teszi le a voksát egyetlen színpadi műfaj mellett sem, hol önálló irodalmi estként, hol monodrámaként, hol összekötőszövegekkel dramatizált koncert show-ként kezeli a zenei és irodalmi textust. Láng Annamária az általam látott előadáson eleinte nehezen birkózott meg a „kint is vagyok, bent is vagyok” színpadi helyzettel, ugyanakkor semmi kétséget nem hagyott a figura és a színészi személyiség szoros összetartozását illetően. A dalokban pedig erőteljes karaktereket, összetett érzelmeket közvetített, igen magas színvonalú muzikalitással.

Piazzolla az egyes számokat egyetlen bandonéonon (harmonikán) írta meg, a premieren egy tizenegy tagú zenekar játszott. A Nagyvárosok Máriája címen futó (ki ne gondolna e cím olvastán az erotikus fantáziáinak börtönében vergődő „kisvárosi Lady Macbethre”?) előadásban a Mezítlábas Zenészek Kvintettje muzsikál: Dóczi Áron (hegedű), Bartek Zsolt (klarinét), Koltai Katalin (gitár), Szatzker Zsanett (harmonika) és Fervágner Csaba (nagybőgő). A remek és gördülékeny hangszerelés (átirat, átkomponálás, adaptáció) Koltai Katalin munkáját dicséri. Természetesen ebben a változatban is fontos színszerepet kap a harmonika, de nem ragadja magához a vezető szerepet. Igazi kamarazenélést hallhatunk, melyben a hegedű igen stílusosan, sok zamattal gazdagítva erősíti meg, emeli ki az énekszólamot. A klarinét ellenpontozó motívumait Koltai a hangszer teljes regiszterére szétterítette, a gitárra (melynek integrálása, a tangó-együttesbe – bár Piazzolla is használja – korántsem magától értetődő) pedig igen gazdag faktúrájú, igényes anyagot írt, s kifejezetten eredeti sound-ot kevert ki. Ütőhangszeres effektusokat (1968-ban az ütők mellett vibrafon és xilofon is volt) Koltai csak ritkán használ, ám a ritmikai kivitelezés pregnáns jellegét így sem kellett nélkülöznünk.

Tartalmas koncert, érdekes színház, melyben a hangszeres előadók néha dalra fakadnak és színházi értelemben is az előadás centrális szereplőivé válnak.

Molnár Szabolcs