playliszt

A Zeneakadémia legfelső emelete, a Kupola egykoron – boldogult akadémista koromban – nagy dolgok szem- és fültanúja volt. Ha az esti órákban már nem tanteremként vagy énekkari próbateremként funkcionált, a kísérletező kedvű akadémisták előszeretettel itt prezentálták aktuális mániájukat, a zongorista például olyan darabokat hozott ide, amit a főtárgy vizsgára „nem mert volna”; a zeneszerző pedig itt végre akcióművésszé válhatott. Úgy emlékszem, hogy a Kupola abban az időben nem is volt hivatalos koncerthelyszín. Az elmúlt hét szombatján némi izgalommal kapaszkodtam fel az ötödik (?) emeletre. Amióta ugyanis megnyílt a felújított Akadémia, ilyen magasra még nem merészkedtem. A kupolatérre rá se lehetett ismerni, ami – óh, nosztalgia – azért egy kicsit fájt.

A szelleme azonban mintha nem változott volna meg lényegesen. Kísérletező kedvű akadémiai polgárok (nagyobb részt diákok, kisebb részben tanárok) mutatták be „aktuális mániájukat”. A koncert a május 14–16. között zajló nemzetközi kortárs zeneszerzés szimpózium záróeseménye is volt, hazai, valamint a bécsi és a prágai társintézmények delegáltjainak közreműködésével.

A budapesti erőket Pintér Bence és Brandenburg Ádám egy-egy kvartettje képviselte, előbbi fuvolát, hegedűt, csellót és ütőhangszereket; utóbbi kürtöt, hegedűt, mélyhegedűt és csellót foglalkoztatott. A kürtös felállás a kényesebb, főleg ha a szerző az egyes szólamokat a tradicionális kamarazenélés szellemében alakítja ki, önálló, melodikus mondanivalót bízva az egyes hangszereke. Persze nem árt, ha a kamarazenélés szellemét maguk az előadók is képviselik, így a kissé kásás, a szólamok helyenként egymást gyengítő összekapcsolódása csak részben tűnt hangszerelési, felrakási ügyetlenségnek. Mindenesetre a fiatal Brandenburg személyében egy példásan becsületes alkotót ismerhettünk meg, érdemes lesz figyelni rá és komolyan venni.

Pintér Bence kevésbé kötötten értelmezett kvartettjében (Sparkling January) a formai töredezettség, a hangszíneffektusok valamiféle programot körvonalaztak. (A világhálón Sparkling January néven egyébként ékszert – vagy csak bizsut? – lehet rendelni…) E „program” szerint a január egy kifejezetten „rosszindulatú” és lehangoló hónap. Bár e hónappal kezdődik az év, és lendületet, bizakodást kellene sugároznia, ehelyett a legkiábrándítóbb heteket jelenti: januárban soha nem történik semmi, csak vánszorog az idő, hideg van és sötét. Nem könnyű túlélni. Csillogó január! – hát köszönöm szépen. Pintér darabja csupa kezdőgesztusból állt, csupa indulás és elrugaszkodás, aztán koppanás.

Mindkét magyar szerző darabja – ha életkorukat tekintjük, talán nem is meglepő – valahol az ígéretes ötlet és a kompozíció közötti, igen széles sávban helyezkedett el. S ebben nagyon hasonlítottak a prágai és bécsi kollégáikra. Kifejezetten sok hangzásbéli és játéktechnikai ötletet vetett fel például Timotej Kosovinc Sound and Power című hegedűduójában. Tehetséges szerzőnek tűnik, ez a darabja karnyújtásnyira volt a kompozíciótól. Jan Drizal Head Ööd (Good Night) négy nagybőgőre írt darabja nagyon ígéretesen indul, s tulajdonképpen e furcsa összetételű kvartett végig arról győzött meg, hogy van ráció ebben a felállásban. Ám a zenei gondolatok közötti viszonyok kidolgozása hagyott bennem hiányérzetet. (Itthon tudtam meg, hogy a furcsa cím egy észt rock-együttes, a Terminaator egyik dalának címével azonos, melyet egy Rómeó és Júlia musicalhez írtak. Hogy ennek van-e bármi jelentősége? Fogalmam nincs.)

Lubos Mrkvicka és Mathias J. Schmidhammer egy-egy zongoradarabbal képviseltette magát, Schmidhammer előadói képességeit is megcsillogtatta. Általában szkeptikus vagyok egy 21. századi zongoraművel kapcsolatban. (Gyanítom, hogy a zongoramuzsika a legnehezebben megújítható zenei zsáner a 21. században…) Nem illik ilyen vállrándítón fogalmazni, de hát mit szépítsem: mindkét darabot untam.

Az untatás, mint esztétikai cél: Gilberto Agostinho vibrafonra írt szólójával kapcsolatban (On the Origin of Pitches) nem érdemes unatkozásról beszélni, hiszen az ilyesféle minimalista, sok-sok ismétlésre épülő daraboknál a zenei anyag egyneműsége a kompozíció széria-felszerelései közé tartozik. Én találtam benne magamnak izgalmat, arra vártam, hogy a darab elején felhangzó gisz-hangoknak lesz-e következménye. Nem lett.

A koncert utolsó száma Johannes Kretz The Devil Dances in the Empty Pocket címre keresztelt, zongorára és élő elektronikára írt darabja volt, s mintegy azt demonstrálta, hogy adott esetben a tanárok – a kompozíciót Varga Judit és a szerző adta elő – mennyivel szemtelenebbek, s mennyire nonkonformista módon állnak hozzá egy-egy zeneszerzői problémához. Ebben az esetben a szólózongoramű problémájához. Kretz ugyanis egy iPad (illetve egy iPaden futtatott program) segítségével folyamatosan átalakította, modifikálta, újabb és újabb effektekkel, loopokkal gazdagította a zongora hangját (valójában érzékelhetetlenné is tette a zongora eredeti tónusát), s bebizonyította, hogy az efféle élő-elektronikus manipuláció szempontjából a zongoránál kevés jobb hangszer létezik: annyiféle zaj, dinamika, hangzó faktúra forrása lehet a jó öreg zongora, mint semmilyen más instrumentum. Az improvizáltan előadott darab a Kupola régi szellemét idézte.

A koncerten közreműködő diák-hangszeresek hol elfogódottabban, hol magabiztosabban igyekeztek helytállni. Kiemelkedő volt Janca Dániel (ütő), Szeitl Alíz (fuvola), Monostori Gábor (zongora), Kruppa Bálint és Deák Sára (hegedű) közreműködése.

Molnár Szabolcs