playliszt

Amikor egy barátomnak említettem, hogy este koncertre megyek a Fészekbe, csak annyit kérdezett: „Az még létezik?”

Mi az hogy létezik! A fiatalabbak kedvéért, akik elvesznek a budapesti kulturális túlkínálatban: A Fészek a “Festők, Építészek, Szobrászok, Zenészek, Énekesek, Komédiások” 112 éves klubja a Kertész és Dob utca sarkán. Még őrzi a fílinget, amit a hatvanas évek eleji utolsó renoválás óta jócskán magára vett, többnyire még azokon a székeken ülhetek, mint akkoriban, óvodásként a szakszervezeti Mikulás-ünnepélyek alkalmával, de az utóbbi időben lassacskán azért megújulgat a hely, lépésről lépésre.

A Fészekben 16 év röpke pillanat. Azóta tart Lázár Eszter “Új magyar művek” című hangversenyciklusa, idén négy koncerttel. Hol van még egy olyan kortárs-művészeti sorozat, ami ennyi ideje él? És hol van még egy olyan kitartó és hivatástudattól fűtött szerkesztő-szervező, mint Lázár Eszter, aki még aktív rádiós korában indította el a ciklust. És respekt a Rádiónak is, hogy még mindig eljön és felveszi ezeket.

A neurológusok izgalmas kutatási területe lehetne, hogy a kortárs zenét játszó hazai együttesek névadási hajlama hogyan függ össze a tekervényes zenészi gondolkodással. A könnyűzenében a Vágtázó Halottkémek vagy az Irigy Hónaljmirigy még nagyjából érthető üzenet, de hogy mit jelent a QAARTSILUNI ENSEMBLE, vagy a THReNSeMBle, annak megfejtéséhez nem elég a zenetörténészi szaktudomány. A hajdani 180-as Csoport megalakulása óta halandók számára szinte hagyományosan rejtélyesek az elnevezések (ez a név még hagyján, mert csak a résztvevők akkori összéletkorát jelentette, egyébként már így is rendszerkritikus lázadásnak számított a 70-es években). A későbbiek, az Intermoduláció kamaraegyüttes (1985, Tihanyi László), vagy a Componensemble (1989, Serei Zsolt) már keményebb diónak bizonyultak. Manapság azonban a társulás-elnevezések puszta kiejtése is emberpróbáló feladat, nemhogy jelentésük megfejtése. A QAARTSILUNI ENSEMBLE Rozmán Lajos klarinétművész és általános nagyszerű zenész néhány éve alapított kamarazenei együttese. Név-jelentésére másfél órai netböngészés után ráakadtam: “qaartsiluni “ alaszkai eszkimó kifejezés, összetartást, reményt, valami nagy kitörésre való várakozást jelent. Óh, már értem. Ilyesmi errefelé annyira nem létezik, hogy még szó sincs rá, a megmaradt jégtáblák közé kell menni érte. Az “ensemble” persze rendben van, így az oktondi idegennyelvűek is értenek belőle annyit, hogy több embernek kell szállásköltséget fizetni meghívás esetén. De aki rájön, hogy a Rozmán Lajoshoz hasonlatosan remek muzsikus Horváth Balázs társulása a “THReNSeMBle” mit jelent, annak felajánlok egy Melódia-szeletet. Az amúgy kiváló együttes első fellépésére 2008-ban a Bartók Fesztivál keretében került sor, ahol fiatal magyar zeneszerzők műveit adták elő, s ezt a tevékenységüket mindmáig számos koncerten, igen dicséretesen folytatják.

Rendes ember kortárs zenei koncertre nem megy el, a modern zenét nem szenvedheti, utálja és megveti, hisz az csúf. S jól is van így, mert még a végén csalódás érné. Ha véletlenül nem csúf egy darab, zavarba esnék. Így járt volna rögtön Kósa Gábor: Ballada szóló marimbára című darabjával (Bolgár Dániel avatott előadásában), ami számomra a hangszer hangjának bódító fizikai örömét nyújtotta.

Hollós Máté: Quintetto da concertina-ja azt mesélte el, hogy a harmonika (merthogy köznevén arról van szó), mint instrumentum lenézése ostobaság, de ehhez szükség volt a hangszer iránti odaadást messziről láttató Szatzker Zsanett–re is.

Horváth Balázs: “Férfiszemmel / Női szemmel” ciklus-címmel írt egész egyszerűen remek zenét Szabó Lőrinc, Varró Dániel, Háy János, Szilágyi Domokos és mások verseire, szövegeire. Itt nincs mellébeszélés: piros húsbarlang, hányás, nyelvvel melengetett bőr, és rajtad való csüggés van, nagyon gazdag, nagyon szellemes, nagyon szórakoztató, mégis elmélyült és sokatmondó zenei szövetbe ágyazva. Herzku Ágnes pedig igencsak belevaló előadó, mindent tud a színpadi hatásról, nem is beszélve az éneklésről. Nem meglepő, hogy neki szól az ajánlás, sőt talán neki is írta Horváth Balázs a ciklust. Ligeti Síppal-dobbal-ja volt utoljára hasonló élmény számomra.

Kondor Ádám: Wege aus dem Schlamassel című műve ugyebár a slamasztikából való kiutat keresi, és szerencsére nem a C–dúr hármashangzatban találja meg, hanem saját koherens világának megszervezésében.

Bujdosó Márton: …read the unshapeable shock night… (G. M. Hopkins angol költő szövegére) című negyedhangokkal, és egyéb érdekes akusztikai fenoménekkel élő darabját – bevallom - nem értettem, annak ellenére sem, hogy magyarázatot fűzött hozzá: “A darab … Hopkinsnak kíván emléket állítani, akinek egész élete egyre fokozódó mértékben szól … az olvashatatlan olvasásáról, az értelem kereséséről az érthetetlen szenvedésben – amelyet Hopkins teljes súllyal vesz figyelembe, és soha nem próbál pusztán a jellemfejlődés eszközeként vagy a szubjektum múló káprázataként kimagyarázni.” (Annak is jövök egy Melódia-szelettel, aki megmagyarázza nekem ezt a mondatot!)

Karosi Bálint: Poems of the Night – címmel dalciklust komponált Jorge Luis Borges verseire. Ez a zene éppoly kedvelhetőre sikerült, mint amilyen kedvelhetők a Borges-versek. Mindezt anélkül, hogy bármilyen direkt és természetesen vonzó dél-amerikai zenei asszociációval élt volna. A darabok hangulatos, távlatos, jól konstruált víziót fordítanak le zenére.

Kortárs zene, és mégis élvezhető este volt.  Ajjaj, most mi lesz?

Mácsai János