playliszt

Operavizsga-fesztiválra készül a Zeneakadémia: a héten az intézmény saját félévi operavizsgája mellett két külföldi egyetem előadásait látja vendégül. Az eseményről Almási-Tóth Andrást kérdeztük.

Bóka Gábor: Miért és hogyan alakult ki az a már régebb óta létező gyakorlat, hogy teljes operák helyett részletek vagy több darabból összekombinált új művek kerülnek előadásra az operavizsgák alkalmával?

Almási-Tóth András: Gyakorlati okokból alakult így. Nagyon megnövekedett a Zeneakadémia operaszakos hallgatóinak a száma, egy vizsgán pedig mindenkinek feladatot kell adni. Jelenleg kilenc szopránunk van, de nincs olyan opera, amiben kilenc szopránnak tudnék nagyjából egyforma méretű szerepet biztosítani. Mellettük pedig két tenor és egy bariton van: összesen ennyi fiú áll rendelkezésre. Nagyjából a ’60-as évektől kezdődően kialakult a gyakorlat, miszerint a hallgatók operajelenetekkel vizsgáznak, később azonban inkább a teljes operaelőadásokra esett a hangsúly operavizsgaként, ezt a nézők kifejezetten szeretik is. Én ezt a két dolgot próbáltam összeházasítani: komplett előadást létrehozni, amihez azonban több helyről válogatjuk a jeleneteket, hogy mindenki kaphasson szerepet. Ilyen volt, amikor Mozart-áriákból szerkesztettünk új darabot, és most is, amikor két Csajkovszkij-operát fűzünk egybe. Az adottságokhoz való alkalmazkodás másik lehetősége az lenne, hogy új operákat íratunk kortárs zeneszerzőkkel, kifejezetten a rendelkezésre álló hallgatókra szabva, amint arra már volt is példa korábban.

BG: Hogyan esett a választás ezúttal két Csajkovszkij-operára?

ATA: Mindkét darabot nagyon szeretem, és már régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy valamit kezdjek velük. A Cserevicski (A cárnő cipellője) sokáig Csajkovszkij kedvenc operája volt, és noha többször megbukott, a szerző hitt benne, hogy ebből egyszer repertoárdarab lesz. Nagyon modern gondolkodású mű ez, tele életszerű szituációkkal (nem csoda, hiszen egy Gogol-novellán alapul), miközben zeneileg is rendkívül érdekesen épül fel: majdnem úgy, mint egy musical. A gogoli dialógusok rendre népzenei ihletésű táncszámokra futnak ki, méghozzá Csajkovszkijra nem jellemző módon gyakran felhőtlen ünneplés formájában – például a karácsonyi jelenetben, ami a mi előadásunkból kimarad sajnos, mert nagy kórus van benne. A Jolanta pedig egy intim pszichológiai dráma, mely mindvégig kamarajelenetekből áll. Ebből a két forrásból illesztettük össze a jeleneteket egy speciális dramaturgia szerint. Különlegesség lesz még az új hangszerelés is, hiszen Csajkovszkij zenekara nem fért volna be a Solti Terem árkába; ezt a feladatot két fiatal zeneszerző, Lustyik Ákos és Pintér Bence oldotta meg. A különleges látványvilág pedig a Metropolitan Főiskolával való együttműködésünk keretei közt jött létre.

BG: Az operavizsgák régen mindig magyar nyelven zajlottak, de az utóbbi időben egyre gyakrabban eredeti nyelvűek – ahogy most is. Mik az előnyei és a hátrányai a két gyakorlatnak?

ATA: Oktatási szempontból mindkettő izgalmas feladatot jelent, én mostanában mégis jobban szeretem az eredeti nyelvű vizsgákat. Színészi szempontból persze sokkal könnyebb magyarul énekelni, hiszen az előadó akkor pontosan tudja, hogy miről van szó. Viszont a nemzetközi gyakorlatban az a trend, hogy mindent eredeti nyelven énekelnek. Ezt a hallgatóknak meg kell szokni, hogy ne csak nagyjából tudják, hogy mit énekelnek – ami színészi szempontból borzasztó eredményre vezethet –, hanem pontosan ismerjék meg az általuk tolmácsolt szavak jelentését. Ezért próbálom rávenni őket az eredeti nyelvű előadásra – különösen hasznos lehet ez egy olyan nyelv esetében, ami az olaszhoz, némethez képest súlyosabb feladat elé állítja őket, mint jelen esetben az orosz. De napjainkban egyre-másra ássák elő a már elfeledettnek hitt orosz, cseh, lengyel operákat – tehát erre is szükség van. Ezt a munkát Molnár Dávid segítette language coach-ként, aki nem csak nyersfordítást készített a hallgatóknak, amit beírtunk a kottába, de a próbákon is végig jelen volt, s így az énekesek megtanultak anyanyelvi szinten létezni a színpadon, miközben egyáltalán nem beszélnek oroszul.

BG: Immár harmadik alkalommal fesztivál is kapcsolódik a januári operavizsgához. Hogyan született meg ennek az ötlete, és milyen szempontok szerint választjátok ki, hogy kiket hívtok meg?

ATA: Sokat jártam különböző külföldi egyetemeken, és mivel a vizsgák a már említett okokból kifolyólag máshol is jellemzően speciális produkciók, nagyon izgalmas kísérleteket láttam mindenfelé. Ugyanakkor azt is láttam, hogy ezek meglehetősen belterjesek maradnak: ha egyáltalán sor kerül nyilvános előadásra, akkor is legfeljebb négy-öt alkalommal. Ez ellen próbáltam tenni valamit, mert fontosnak tartom, hogy a fiatal előadók fiatalos gondolkodása szélesebb körben is ismertté váljon – nem is beszélve a számunkra nagyrészt új darabokról. Innen jött az ötlet, hogy évente két-három vizsgaelőadást meghívunk: ez egyrészt a hallgatók számára is alkalom a találkozásra, a nézők pedig némi rálátást nyernek arra, hogy máshol merre tart az operajátszás, és hogy a hallgatók hogyan dolgoznak egy-egy operán. Idén két olyan előadást hívtunk meg, ami teljesen unikumnak számít a magyar zenei életben. A berlini Universität der Künste és dékánja, Errico Fresis már régóta partnerünk, többször dolgoztunk együtt különböző formákban, így magától értetődő volt, hogy meghívjuk őket; Satyricon-produkciójuk előbb lesz látható Budapesten, mint Berlinben. A Guildhall School of Music & Drama szintén nem volt ismeretlen számomra, nyomon követtem az „Opera Makers” programjukat, aminek az eredményét fogjuk most itthon is látni.