OLVASTAD MÁR?
 
Philip Glasstól Bingeni Szent Hildegárdig – a klasszikus zene tíz legkiemelkedőbb polihisztora
Valaha taxisofőrök, misztikusok vagy ornitológusok voltak. Sőt mi több, egyikőjük még miniszterelnökként is tevékenykedett. Bemutatjuk a zene legnagyobb "ezermestereit".
 
Vegyen kultúrát ingyen, a belváros szívében!
Holnap kezdetét veszi a több mint egy héten át tartó VI. Nemzetközi Nyári Zenei Fesztivál Budapesten, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában. A fesztivál igazgatója a jelenleg a dél-koreai Puszani Nemzeti Egyetemen tanító zongoraművész, Fehér Ernő,...
 
Na, még egy kis Świdnica!
Régóta tartozom már ezzel a beszámolóval. A świdnicai Bach-fesztivál zászlóshajója, a Béke-templomban előadott opera, Händel Sosarméja olyan vegyes érzéseket váltott ki belőlem, hogy hol így, hol úgy akartam megírni róla a cikket. Karikírozzam ki, amit már-már...

Selmeczi György Spiritiszták című operájának előadása egy félreérthetetlen beállítással kezdődik. Férfiak ülnek egymás mellett, a spiritiszta szeánszok koreográfiája szerint kezüket az asztalra helyezik. Asztal nincs.

Az énekesek félig a színpadszint alá süllyesztve állnak, így az asztal szerepét a „világot jelentő deszkák” játsszák el. A szeánsz során megidézett nő (A Nő) tehát nem a térben, hanem a tér illúziójában, azaz a színpadon kell életre. Így aki kapcsolatba lép A Nővel – lényegében a darabban felbukkanó összes férfi –, egy színjáték részese lesz. Színházat álmodnak tehát. Egészen pontosan operát. További csavar a mesében, hogy az álomszínházban egy olasz komédiás társulat előad egy színdarabot, s mindjárt két változatban. Az orosz történetben (Alekszandr Blok Komédiásdi című műve nyomán Selmeczi György és Péntek Csilla alakította ki a librettót) a hősök ritkán szólalnak meg anyanyelvükön, egy álombéli nyelven, olaszul beszélnek egymással, s gyakran magukkal is. Az olasz persze nemcsak az álomnarratíva szerint álombéli nyelv, e nyelv az operaműfaj tündérnyelve is: Selmeczinek azért volt rá szüksége, hogy hőseit a legelemibb operai gesztusnyelven énekeltethesse.

De kik a hősök? A színlapon Colombinaként feltűntetett Pasztircsák Polina számos alakot ölt magára, miként Kovács István és Pataki Adorján is. Előbbi Arlecchinóvá, utóbbi Pierrotvá alakul át. S a többiek sem önazonosak (egy álomban miért is lennének?), itt bárki lehet herceg, költő, merénylő. Az „álom az álomban” játék az archetipikus „színház a színházban” keretek között jelenik meg. S akinek már az Eredet című film is követhetetlen volt, az Ariadné Naxos szigetén dramaturgiáját pedig egyenesen kimódoltnak érezte, most aztán kapaszkodhat!

Az első felvonásban a zene nem sok kapaszkodót nyújt, a másodikban viszont mintha minden kitisztulna. Az opera magja (avagy a mínusz harmadik álomszint) a második felvonás bohócjelenete. Colombinát elcsábítja a fess és atlétikus Arlecchino; a mindig pofára ejtett Pierrot féltékenységében pedig megöli őket. A szomorú végű mókát a herceg (itt Cser Krisztián alakítja) kérésére vidámabb befejezéssel újra előadják. A színház a színházban játék közönsége ezt a változatot látványosan unja. A színpadi nézőtéren helyet foglaló (a színlapon Desiré) szellemidéző férfiak egyike (Sándor Árpád formálta meg) véget vet a játéknak, és lelövi a kegyesen életben hagyott Colombinát. A lövés megtöri a varázslatot, egyszerre több álomfüggöny is szertefoszlik, a színpadra álmodott színház – díszlet, zenekar, kórus, tánckar – a mélybe süllyed. Akik maradnak: az álmok (azaz a k) hívására katatón egykedvűséggel, gépiesen menetelő férfiak.

Mi, azaz az „igazi” közönség, a buffa-jelenetben tökéletesen adekvátnak érezzük az álomnyelven szárnyaló, kézenfekvő módon idézetszerű dallamokat. Talán arra is felfigyelünk, hogy a bohócjelenet nyitánya azonos az opera nyitányával. A zeneszerzői szándéknak megfelelően („abban reménykedem, hogy a hallgatóság folyton felteszi majd a kérdést, hogy amit lát és hall, az végül is álom-e vagy valóság”) újrakonfiguráljuk az eddigieket: az operanyitány után látott szeánszjelenet már maga is egy színjáték része. Amikor a bohócjelenethez érünk, a darab zenéjének tekintélyes része már csak homályos emlék (megjegyzendő, hogy már elsőre is kissé homályosnak tűnt). Hogy mennyiben homályosított épp a szerző által, kérdés. Gyanítom, hogy csak részben, vagy csak „véletlenül”. A Selmeczi által nagy élvezettel beszélt eklektikus zenei nyelv végül is a szerzői szándéktól függetlenül is rendelkezik valamiféle kontúrtalansággal (homályossággal), a kettős zenekar (egy a zenekari árokban, egy a színpadon, utóbbi legalább harminc muzsikust számlál) pedig a homályosítás páratlan akusztikai lehetőségeit rejti magában (Mozarttól Eötvös Péterig lehetne példákat említeni).

Selmeczi mintha ódzkodna attól, hogy kiaknázza a zenekari kettős-hallás adta (az álomnarratívához nagyon is illő) zenei lehetőségeket. A színpadi zenekar megmarad a leghagyományosabb értelemben vett háttérzene-szolgáltatónak, lényegében díszletelem csupán. Ezt luxusnak érzem, a háttérzene funkcióra az árokbéli zenekar is alkalmas lenne. Hasonló a helyzet a színpadi tömeggel. A kórus és a tánckar nagy létszámban veszi ki magát a produkció fáradalmaiból, ám valódi drámai-költői funkció nélkül. (Már az is gyanús volt, hogy a szeánszjelenetben néma szereplők is voltak – talán a rendező, Novák Eszter rendelkezett így.)

A sok-sok belső tükröződés színházi megvalósítása felemásra sikeredett. Érzésem szerint a zenei terv is felemás: első hallásra ugyan megállapíthatatlan, hogy zeneileg van-e konzekvens álom-logika (az álom is logika, nem csak a líra…), csak gyanú, hogy a szándék megvolt, de a kivitel nélkülözte a szigorúságot.

Az alakítások pillanatszerűek, az énekesek zsigeri momentum-színészetre „kényszerülnek”, s nemcsak a bohócjelenetben. A zene is ilyen, Selmeczi nem megy szembe több évtizede mozgásban tartott színházi ösztöneivel: az azonnali hatás, a pillanat-funkció mindig győz a spekuláció felett. A színészi játék és a zene együttese aztán hol laposabb, hol érdekesebb szituációkat hoz létre. Egészen költői például a második felvonást indító jelenet, melyben egyetlen hegedű kíséri az éneket. Kevés eszköz, totális hatás. (Sajnos van példa a fordítottjára is, zenei-színpadi eszközök egész tömege hoz létre csenevész hatású helyzetet, ilyennek láttam a báli jelenetbe illesztett orosz táncot.)

Az énekes szólisták közül Pasztircsák Polina részben, Kovács István teljesen élt a ziccerek adta lehetőségekkel. Egyetlen színből gazdálkodott, de sajátos módon éppen ezért tűnt karakteresnek Pataki Adorján. Gábor Géza és Hámori Szabolcs elnagyolt figurákat kapott, Sándor Árpád pedig kissé nyers maradt.

A zenekarokat kiválóan irányította Kovács János, a látvány operai nagyvonalúságáról Zeke Edit gondoskodott. Czakó Zsolt és Balogh Balázs bohóc-kocka alapokra programozott fényterve diszkrét, de mozgalmas hátteret biztosított, mely egyfajta óriás idézőjelként tartotta fenn a bizonytalanság érzetét.

Molnár Szabolcs

(Magyar Állami Operaház, január 19., az előadásról a fotókat Csibi Szilvia készítette)

0 Komment