playliszt

Az elmúlt hétvégén kedvesen pöfékelő, helyi érdekű vasútra és minden igényt kielégítő, nemzetközi luxusvonatra is felülhettek, akik a barokk zene kimeríthetetlenül gazdag tájaira kívántak elbarangolni. Szombaton az Osztrák-Magyar Haydn Zenekar Bach-Händel-Bassani-Monteverdi-estjét hallhattuk az MTA Széchenyi téri dísztermében Fischer Ádám – barokk módra – csembaló mellől folytatott zenei irányításával. Vasárnap – minden bizonnyal az idei Budapesti Tavaszi fesztivál kiemelkedő eseményeként – Händel Orlandója hangzott el „félig szcenírozottan” a Zeneakadémia Nagytermében a Jean-Christophe Spinosi vezényelte Ensemble Matheus és nemzetközi sztárszólisták előadásában.

Kedélyes dolog egy ilyen nosztalgiavonat, különösen, ha az nem más, mint a Monarchiát idéző Osztrák-Magyar Haydn Zenekar. Mindenki mindenkit ismer, az utasok barátságosan üdvözlik egymást, teljes létszámban felvonul a masinisztáért rajongó fanatikusok közössége. Ám azért lássuk be: nagyon messzire a magasan technizált barokk sínpályán nem juthat el e muzeális gőzmozdony – főként, ha egyes alkatrészei kevéssé olajozottak… Bach h-moll szvitjét Fischer rábízta alkalmi együttesére s annak koncertmesterére – az adott akusztikai viszonyok között ez rossz döntés volt: a táncos metrumok és ritmusok ott és akkor igenis megkívánták volna a karmesteri autoritást.

Ittzés Gergely gyönyörű fuvolázása azonban így is zavartalan élvezetet nyújtott. Händel „Scherza infida” áriáját az Ariodantéból a kiváló tehetségű, fiatal mezzo, Vörös Szilvia énekelte – szépen, de ezúttal sajnos nem a tőle megszokott, fölényes hangi diszpozícióval. A tenor Megyesi Zoltán imponálóan győzte a Händelnél majd harminc évvel idősebb Giovanni Bassani „ellenreformációs” koloratúráit az Ad arma volate kantátában, igazán elemébe azonban Monteverdi Combattimento di Tancredi e Clorinda című remekében került: a kora barokk stile rappresentativo („ábrázoló stílus”) e csúcsműve Megyesit az elbeszélő (testo) szólamának kifejező erejű tolmácsolására sarkallta, aminthogy a Fischer irányította  hangszeres együttes is itt nyújtotta tudása legjavát. A világszínvonalat erre az estére mindazonáltal a szoprán Baráth Emőke hozta el: részint a Theodora című kései Händel-oratórium „Oh! that I on wings could rise” áriájának testetlenül hajlékony koloratúráival, részint – és legfőként – a Combattimento haldokló Clorindájának mennyeien átszellemült búcsúszavával. 

Baráth Emőke

A concitato genere („izgatott zsáner”) vagyis a – Tasso által inspirált – „harcos és szerelmes” (guerriere e amoroso) Monteverdi-madrigál után, másnap, a Spinosi vezényelte, korabeli hangszereken játszó együttes, az Ensemble Matheus – Ariosto nyomán komponált – szerelmi „őrjöngésbe” repített minket. Szinte hihetetlen, hogy Händel 1733-ból való remekműve, az Orlando majd két évszázadon át szunnyadt előadatlanul, legújabb keletű reneszánszát pedig csupán néhány évtizede követelte ki magának az amerikai mezzoszoprán fenomén, Marilyn Horne. Jóllehet Horne „androgín” (hímnős) hangja jól érzékeltethette a – Händel által kora legnagyobb kasztráltjának, Senesinónak írt – címszerep különlegességét, nem hinném, hogy ez a mégoly csodálatos énekesnő is versenyre kelhetett volna azzal az expresszív előadásmóddal és színészi intenzitással, amelyet a Zeneakadémián vasárnap este a kontratenor David DQ Lee produkált.

David DQ Lee

Ám ugyanez mondható el a produkció többi énekes szólistájáról – Adriana Kučerováról (Angelica), Sunhae Imről (Dorinda), Kristina Hammarströmről (Medoro) és Luigi de Donatóról (Zoroastro) – is: ők mindannyian nemcsak fölényesen uralták a barokk bel canto technikát – azaz énekhangjuk instrumentumként való, virtuóz kezelését –, hanem kifejező erejükkel, színészi átélésükkel egyben meg is haladták azt.

Ensemble Matheus

Szinte naptári napra pontosan három évvel ezelőtt ugyancsak a Tavaszi Fesztiválon hallhattunk ugyancsak Spinosiék lenyűgöző előadásában egy másik Orlando-operát: Vivaldi Orlando furiosóját. E két mű – a Vivaldié és a Händelé – összehasonlításából derül csak ki igazán, mekkora különbség van barokk és barokk között! Mert míg Vivaldinál a háromrészes, úgynevezett dacapo-áriák az énekhang és a zenekar concertálásából – „versenyzéséből” – létrejövő és kontraszthatáson alapuló, zárt „mini-drámák”, addig Händel ariosókkal, duettekkel és accompagnato (hangszerkíséretes) recitativókkal átszőtt operaformája merőben új minőséget teremt: a már-már a szentimentalizmust is megsejtető, lélektani drámát. Az előadás csúcspontján, Orlando szerelmi féltékenység okozta „őrülési jelenetében” azután az Ensemble Matheus instrumentális tökélye összeforrott David DQ Lee énekesi-színészi izzásával. Talán nem véletlen, hogy Spinosi is itt bizonyult Nikolaus Harnoncourt legmerészebb, legkreatívabb szellemi tanítványának…

Jean-Christophe Spinosi

Mesterházi Máté