playliszt

Megszokhattuk, hogy a Theater an der Wien a szokatlan (mifelénk jobbára ismeretlen) művek otthona. Ám hogy ezúttal egy roppant népszerű zeneszerző roppant népszerűtlen darabját – Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840-1893) A varázslónő („Csarogyejka”) című operáját (1887) – adták elő, az azért itt is meglepetésnek számít. Nem állíthatjuk, hogy ez a nagy apparátust foglalkoztató, terjedelmes színpadi mű jól illett Bécs késő barokk operaházába. De a fölfedezés, az ausztriai bemutató öröme kárpótolt a Mikhail Tatarnikov vezényelte és Christof Loy rendezte produkció túlzott hangerejéért – még a Bécsi ORF Szimfonikus Zenekar és a többségükben szláv énekes szólisták olykor kissé „vehemens” hangadásáért is…

Szerzője A varázslónőt legjobb operájának tartotta, bár azt is megjósolta, hogy „hamarosan az archívumokba vándorol”. A szentpétervári ősbemutató udvarias sikerét a további előadások egyre hűvösebb fogadtatása követte, olyannyira, hogy a mű a moszkvai Bolsojban már csak egyszer került színre Csajkovszkij életében. A Ribbentrop-Molotov paktum előidézte „oroszbarátság” jegyében készült belőle ugyan egy német nyelvű változat, de mire ez Berlinben színre került volna, a nácik lerohanták a Szovjetuniót…  Valery Gergiev többszöri karmesteri „pártfogásának” is köszönhető, hogy A varázslónőt az utóbbi években kezdi fölfedezni a Nyugat.

Ám mi az oka a mindeddig tapasztalható tartózkodásnak? A „botrányos” cselekmény, amely itt is – mint Csajkovszkijnál oly gyakran – a szerelem lehetetlenségéről szól, csak részben ad magyarázatot. Inkább lehet ok maga a zene, amely minden szépsége ellenére is híján van az Anyeginben (1879) vagy a Pikk dámában (1890) föllelhető „slágereknek”. A varázslónő komponistája hű akart maradni ahhoz az azonos című drámához, amelyből írója, Ippolit Vasziljevics Spascsinszkij – ha nem is gyakorlott, de önmagához mégiscsak hű librettistaként – a kissé bőbeszédű szövegkönyvet készítette el Csajkovszkij számára.

A „csarogyejka” oroszul egyszerre jelent varázslónőt és varázslatos nőt is. A címszereplőnő, Nasztaszja – akiről senki sem tudja, honnan jött – a város szélén fogadót nyitott, ahová szívesen térnek be a társadalom számkivetettjei: szabadgondolkodók, művészek, ám olykor férjek is, hogy néhány órára megszabaduljanak a házastársuktól. Lehet itt álmodozni, de énekkel és tánccal az indulatokat szabadjára engedni vagy éppen a bánatot vodkába fojtani is.

Arnold Schoenberg Chor (díszlet és jelmez: Christian Schmidt)

Az egyszerre árva és özvegy Nasztaszjának nincsen se férje, se szeretője, és tudja, hogyan tartsa távol magától a hozzá közeledni kívánó férfiakat. Ez azonban nem védi meg őt a városi hatóságokhoz érkező följelentésektől, amelyek szerint fogadójában a jó erkölcsöket – az állam és az egyház érdekeit – sértő üzelmek zajlanak.

Nasztaszja: Asmik Grigorian (szoprán)

Titkára, az ókonzervatív Mamirov kíséretében hirtelen megjelenik a fogadóban – mintha razziát tartana – a város helytartója, Nyikita herceg. Csakhogy a herceg, akit azonnal rabul ejt Nasztaszja varázsa, nem hallgat titkárára: ahelyett, hogy eredeti elhatározásához híven bezáratná a fogadót, maga is részt vesz az ivászatban. Nasztaszja provokálja Nyikitát, azt állítván, hogy Mamirov nem engedelmeskedik neki. Erre a herceg megparancsolja titkárának, hogy maga is csatlakozzék a vendégek mulattatására fellépő táncosokhoz. Az ily módon megalázott Mamirov immáron nemcsak Nasztaszja, hanem Nyikita ellenségévé is válik.

A herceg feleségéhez eljutottak a hírek nemcsak férje fogadóbeli viselkedéséről, hanem Nasztaszja lakásán tett többszöri látogatásáról is. Mamirov mindezt megerősíti a hercegnének, és ígéretet tesz arra, hogy kémek segítségével bizonyítékokat gyűjt Nyikita herceg házasságtöréséről. A hiúságában sértett titkár bosszút esküszik megalázói ellen.

Mamirov: Vladimir Ognovenko (basszus)

A hercegi pár fia a nyitott szellemű Jurij, akibe sokan politikai reményüket helyezték. A fiatalember szenved a szülei közötti elhidegüléstől. Amikor maga is szembesül azzal, hogy Nyikita herceg a „varázslónőnél” múlatja az időt, megesküszik anyja előtt: eleget téve fiúi kötelességének, megöli apja szeretőjét.

Jurij és anyja, a Hercegné: Maxim Aksenov (tenor) és Agnes Zwierko (mezzoszoprán)

A híresztelésekkel szemben Nasztaszja nem enged Nyikita herceg közeledésének: nem tud, és nem akar a szeretője lenni. A herceg egyre tolakodóbb, mert nem tud úrrá lenni a „varázslónő” iránti érzelmein. Csak amikor Nasztaszja öngyilkossággal fenyegeti, hajlandó Nyikita távozni. Ám most már ő fenyegetőzik: ha Nasztaszja mást szeret is, a herceg szerelme elől nem menekül!

Nasztaszja és Nyikita herceg: Asmik Grigorian és Vladislav Sulimsky. A herceget alakító fehérorosz bariton a jövő sztárígérete: Nyikita áriája – amelyben Nasztaszja iránti, viszonzatlan szerelméről énekel – az előadás legkiemelkedőbb pillanata volt.

Nasztaszja el sem meri képzelni, mi történnék, ha Nyikita megtudná: a „varázslónő” valóban szerelmes, rajongásának tárgya pedig nem más, mint a herceg fia, Jurij…

Nasztaszját figyelmeztetik barátai: még ezen az éjjelen betör hozzá Jurij, hogy megölje őt – helyreállítván ezzel családja becsületét. A „varázslónő” elküldi az aggódó barátokat, hogy egyedül szembesüljön Jurijjal.

Jurijjal szemtől szemben állva Nasztaszja elmondja az igazságot a fiú apjához fűződő viszonyáról: sohasem engedett a herceg gerjedelmének – ellenkezőleg, csak néhány perce annak, hogy Nyikita kis híján megerőszakolta őt. Ám a „varázslónő” mást is megvall Jurijnak: már régóta szerelmes belé – valósággal elemészti a fiú utáni vágyakozás. Nasztaszja szépségétől és nyíltságától lenyűgözve – valamint meggyőződve arról, hogy e nő minden, csak nem férfiveszejtő boszorkány – Jurij is szerelmi vallomásra ragadtatja magát. Ők ketten immáron arról álmodnak, hogy környezetüket hátrahagyva közös, új életet kezdenek.

Csakhogy az erdő nem menedéket nyújt, hanem csapdát állít a fiataloknak. Itt tanyázik az a (valódi) varázsló, akitől a hercegné gyorsan ölő mérget vásárol. Megsejtvén, hogy Jurij iránti szerelmének nincs – már csupán a társadalmi különbségek okán sincs – jövője, Nasztaszja elfogadja a hercegnétől a mérgezett italt. A méreg pedig gyorsan hat, a fiú már csak a haldokló „varázslónőre” talál rá.

Jurij megátkozza anyját – a hercegné azonban nem érti, gyermeke miért nevezi gyilkosnak, amikor ő csak az isteni akaratot teljesítette… A féltékenységtől elvakult Nyikita herceg leszúrja a saját fiát.

Elszörnyedve saját tettétől, Nyikita herceg eszét veszti a kitörő viharban. „A természet is tombol, mintha csak el akarná pusztítani önmagát, ahogyan azt az emberek teszik.” (Christof Loy) Az előadás utolsó képében a rendező „föltámasztja” a „varázslónőt”: Nasztaszja szótlanul búcsút vesz a halott Jurijtól, majd a magába roskadt herceg mellett hangtalanul elhaladva kilép – egy másik, egy jobb világba – a színpadképből.

Mesterházi Máté

(Fotók: Monika Rittershaus)