playliszt

Az új linzi operaház Wagner Tetralógiájára vállalkozik

Míg idehaza a Budapesti Zenei Központ (BMC) felavatásának, a megújult Zeneakadémia átadásának és az Erkel Színház fölélesztési kísérletének izgalmas napjait, heteit, hónapjait éljük, aközben ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a szomszédos Ausztriában Európa legmodernebb zenés színháza nyitotta meg kapuit. Azaz operáért a magyar melománoknak ezután már nemcsak Bécsbe vagy Grazba lesz érdemes átruccanniuk, hanem az „óperenciás tengeren túlra” is, pontosabban Felső-Ausztria fővárosába, Linzbe! Mert hát valljuk be: aki eddig autóval Salzburg, München vagy éppen Bayreuth büszke nyári fesztiváljaira sietett, az a főként iparáról nevezetes Linz mellett inkább csak úgy elsuhant. Pontosabban: suhant volna, ha a város térségében az autópályán nem korlátozódnék 100 km/h-ra a megengedett sebesség. Ezután azonban már nem csupán lassítani fogunk – kelletlenül –, hanem szívesen be is térünk majd az amúgy sem érdektelen Linzbe, hogy megcsodáljuk legnagyobb attrakcióját: az új „Musiktheater am Volksgarten”-t vagyis a „Népkert menti Zenésszínház”-at.

fotó: Sigrid Rauchdobler

Húsz évvel ezelőtt kezdték el rá gyűjteni a pénzt és – legfőként – az ötleteket, hogy hol és miként épüljön föl a kereken 1500 nézőre szabott teátrum. Az azóta megboldogult pártvezér, Jörg Haider még népszavazást is kezdeményezett – ellene! Tizenhat hónappal a megnyitó előtt ráadásul tűz pusztította a félkész homlokzatot… Most mégis áll ez a színháztervezési tünemény, az átgondolt praktikum és a minden hivalkodástól mentes elegancia e meghitten ragyogó ötvözete, mellyel a brit építész, Terry Pawson remekelt. Áll a Walhalla, az opera isteneinek csarnoka – és még csak oly méltatlan szerződést sem kellett kötni hozzá, mint Wotannak a két óriással, Fafnerrel és Fasolttal…

A linzi Nibelung gyűrűje rendezője, Uwe Eric Laufenberg a tetralógia elsőként bemutatott „előestéjén”, A Rajna kincsében éppen erre a momentumra, a szerződésre helyezte a hangsúlyt. Vagyis egy olyan megegyezésre, mely – mint Rousseau óta tudjuk – az emberek közötti egyenlőtlenséggel egyenlő. Mert mire Wotan végre lemond a világot hatalmába kerítő gyűrűről, addigra Alberich átka is beteljesül. Az istenek hiába költöznek be a Walhallába: új otthonuk egyben új korszakot is jelent, amelyben a dolgok, a tárgyi értékek immáron többet nyomnak a latban, mint maga az ember. Hogy pedig görög oszlopaival, timpanonjával ez a Walhalla igencsak emlékeztet a Duna Passau és Regensburg közötti szakaszán álló „Dicsőség templomára” (I. Lajos bajor király 1840 körül emelt presztízs-építményére), az a földrajzi közelség okán legalábbis indokoltnak tűnik. Mint ahogyan a poszt-wagneri történelemre utaló, hatalmas „birodalmi” sas baljós felidézése is megbocsátható éppen itt, Linzben – Hitler nagy tervekre kiszemelt, ám a háborús pusztítást utóbb igencsak megszenvedő városában…

fotó: Sigrid Rauchdobler

A díszlettervező Gisbert Jäkel igazi leleménye azonban nem ez, hanem a színpad egészét betöltő „beduin” sátor. Benne az istenek nomád nemzetsége még szabad ősállapotában, helyhez nem kötötten, bármikor útra készen tanyázik; Wotan a fején fezt viselő, kaftános nemzetségfő (jelmez: Antje Sternberg). A Walhalla is először még csak közegidegen makettként díszeleg itt. Amikor azután a színpad hátterében „életnagyságúan” is felmagasodik, a szolgák – A Rajna kincse „energikus” (Wagner) záró ütemei alatt – szenvtelenül hurcolják be a hamis dicsőség monumentális csarnokába a fából tákolt útiládákat: az odahagyott nomádság anakronisztikussá váló kellékeit. Az ünnepélyes zene és a profán látvány felvillanyozóan mulatságos ellentmondása ez. Valódi színházi pillanat!

fotó: Karl Forster

A kiváló Linzi Bruckner Zenekart főzeneigazgatója, Denis Russell Davies vezényli. Részben neki köszönhető, részben a pompás akusztikának, hogy az énekesek minden szava érthető (a feliratozás németül vagy angolul vagy – nem tévedés! – csehül olvasható a székek háttámlájába épített kijelzőkön). Föltűnt, hogy itt senki sem ordít – ami Wagner esetében azért mégsem semmi! A nemzetközi szereposztásban örömmel fedezhetjük fel a magyar Fodor Bernadettet, aki Erda ősanyának a világ mulandóságára intő pillanatát gyönyörű alt hangon szólaltatja meg – hibátlanul. Fodor egyébként tagja a linzi tartományi színház társulatának, így már csak érette is érdemes lesz ott gyakrabban megfordulni.

Tehát nomád operabarátok, figyelem: Linz nem köztes állomás többé, hanem úti cél!

Mesterházi Máté