playliszt

1823. április 13-án a tizenkét esztendős Liszt Ferenc Bécsben koncertezett. E hangverseny végéhez fűződik a híres beethoveni felszentelő csók, a „Weihekuss”. Állítólag az akkor 53 éves Beethoven a koncert végén felment a színpadra, és csodálatos játékáért egy csókkal jutalmazta a csodagyereket.

A fenti történet hitelességét leginkább az a tény cáfolja, hogy Beethoven abban az időben már egészen bizonyosan süket volt. A legenda forrása, egy valószerűbb változat Ilka Horovitz-Barnay visszaemlékezéseiben olvasható:

"Liszttel együtt töltött időm legemlékezetesebbje, amikor elmesélte találkozását Beethovennel. ’Tizenegy éves lehettem’ mesélte, ’amikor féltve tisztelt tanárom, Czerny be akart mutatni Beethovennek. Sokat beszélt neki rólam, és kérte, hogy hallgasson meg. A Mester azonban ki nem állhatta a csodagyerekeket és nem állt kötélnek. Tanárom végül addig kapacitálta, amíg kifakadt: az ég szerelmére – hozza hát el azt a csirkefogót!

Reggel tíz óra volt, amikor beléptünk a Schwarzspanierhaus két apró szobájába, ahol Beethoven akkoriban éldegélt. Rettenetes zavarban voltam. Beethoven az ablak mellett ült egy keskeny asztalnál. Pár szót váltott Czernyvel, de elnémult, amikor tanárom arra kért, hogy üljek a zongorához. Először egy Ferdinand Ries-darabot játszottam. Amikor befejeztem, megkért, hogy mutassak neki egy Bach-fúgát. A c-moll darabot választottam a Wohltemperiertes Klavierból. Tudná ezt transzponálni? – kérdezte hirtelen. Szerencsére tudtam. Az utolsó akkord után felnéztem – Beethoven izzó tekintete rajtam pihent. Hirtelen egy halvány mosoly futott át egyébként komor arcán. Odajött hozzám és kedvesen megpaskolta a fejemet. Megáll az eszem – suttogta – micsoda ördögfióka!

Egyszeriben megjött a bátorságom. – Játszhatok egy darabot az Ön szerzeményei közül? - A Mester bólintott, én pedig belevágtam a C-dúr zongoraverseny első tételébe. Miután befejeztem, Beethoven homlokon csókolt és így szólt - Ön szerencsés ember, folytassa tovább! Az a sorsa, hogy örömet és boldogságot adjon másoknak, és ez a legnagyobb boldogság, amit ember magáénak tudhat.’

Liszt egészen megindult, remegett a hangja, ahogy ezt mesélte nekem. Tisztán éreztem, hogy mekkora boldogság számára ennek a néhány mondatnak a felidézése. Azóta sem tett rám semmi ilyen hatást, mint akkor Liszt mámoros öröme. Eltűnt a lánglelkű világfi, a nagyrabecsült művész és megpillanthattam azt a tiszta lelkű gyermeket, akinek lelkében máig visszhangoznak Beethoven szavai. Egy kis ideig hallgatott, majd csöndben ezt mondta: ’Erre a pillanatra vagyok a legbüszkébb az életemben. Ekkor szentelt engem művésszé. Nagyon ritkán mesélem ezt el, és csak a legbensőbb barátaimnak.’”

Ez a történet sokkal meggyőzőbb, mint az előző, bár Beethoven 1822-ben már pontosan olyan süket volt, mint 1823-ban. Feltehető viszont, hogy Beethoven a kezeivel érezte a zongora rezgéseit és közben figyelte a gyermek ujjainak rendjét és mozgását. 

Liszt időskorában mesélte el ezt a történetet, amikor memóriája már nem volt éppen tökéletes. Valószínűleg emiatt maradt benne egy apró ellentmondás: a mondott időben Beethoven nem lakott Schwarzspanierhausban. Vannak, akik emiatt az egész históriát megkérdőjelezik, de a történelem mégis emlékezetes momentumként őrzi Liszt életében Beethoven csókját.

Playliszt