playliszt

Ha az ember már olyan vén, mint jómagam, akkor végeláthatatlan sorára emlékezik vissza ama hamvukba holt próbálkozásoknak, amelyek alternatívát kívántak (volna) nyújtani az államilag szavatolt operakultúrához. Természetesen a most megnyílt Solti György Kamaraterem is állami „intézmény”, hiszen nem más, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, azaz a budapesti Zeneakadémia Kisterme. Ám lehetőségei s jelesül az operajátszásra nyíló távlatai olyannyira kibővültek, megsokszorozódtak, hogy az az egész magyar zenésszínházi kultúrára nézvést is beláthatatlan – és remélhetőleg pozitív – következményekkel járhat.

Mert míg az Operaház az Erkel Színház újraélesztésével az évtizedek óta szűkülő „széles közönségrétegek” visszahódítására tesz nosztalgikus kísérletet („népopera”), addig a Liszt Ferenc téren rekonstruált régi-új kisopera valóságos rétegigényeket elégíthet ki korszerűen, otthont adva immáron a Mozart előtti s a Richard Strauss utáni műveknek is, vagyis hűen tükrözve a nemzetközi repertoárban az elmúlt évtizedek során bekövetkezett változást. (Paradox, egyben tragikomikus módon e változás nagyjából éppen akkor kezdődött, amikor – mintegy félévszázada – a Kisterem színháztechnikai lehetőségeit fölszámolták, megszüntetve zsinórpadlását és zenekari árkát…) Nem utolsó sorban pedig a megújult kamaraterem vonzó bázisa és kitörési pontja lehet a Zeneakadémia opera-tanszakának is, amely az elmúlt években finoman szólva sem dicsekedhetett a felvételre jelentkező s alkalmasnak bizonyuló hallgatók számával…

Hajnóczy Júlia (Pamina) és Brickner Szabolcs (Tamino)

A Solti György Kamaraterem mindenekelőtt – gyönyörű! Eredeti díszítéseinek helyreállítása annál is nagyobb jelentőséggel bír, minthogy a teremről a Zeneakadémia épületének – Korb Flóris és Giergl Kálmán 1907-es mesterművének – ikonográfiai programját tárgyaló szakirodalom alig tesz említést. A restaurálás felelőseit azonban nemcsak ezért illeti hála, hanem azért is, mert az architektonikus-ornamentális részletek mellett sem feledkeztek meg zene és színház (vagyis a zenés színház) mai érdekeiről. Így például a két csillár rekonstrukciója sem állhatta útját annak, hogy az aprócska színpad a legmodernebb és legsokoldalúbban alkalmazható színházi világítástechnikát nyerje el. Míg a 16 méter magas zsinórpadlás koncertek esetén vasfüggönnyel zárható le, addig a – részben és jótékonyan a színpad alá süllyesztett – zenekari árok változtatható padlómagassága egyaránt lehetővé teszi a „normál” operai, a barokkoperai és a hangversenytermi működést. Kegyes „csalások” vagy (mondjam úgy) furfangok révén Lakatos Gergely, a felújítás főmérnöke olyannyira megjavíttatta a hangzási viszonyokat, hogy a terem akusztikája egyenesen fenomenálisnak mondható (gyanítom, a Szegedi Nemzeti Színházé mellett jelenleg a legjobb operaakusztika Magyarországon!).

Kerner Mária (Fuvolista) és Brickner Szabolcs (Tamino)

Az első produkció, Mozart Varázsfuvolájának színrevitele méltó mind magához a teremhez, mind megnyitásának kultúrpolitikai jelentőségéhez. Méltó zeneileg – Alpaslan Ertüngealp pontos és határozott karmesteri munkájának eredményeként – a Solti György Kamaraterem névadójához, és méltó színpadilag – Almási-Tóth András rendezői empátiájának köszönhetően – a Marton Éva nevével fémjelzett operavezetés művészi igényességéhez. A rendező által meghatározott díszletkoncepció (tervezője: Lisztopád Krisztina) nem csupán bennfentes utalás a Zeneakadémia épületének jellegzetes részleteire, hanem többé-kevésbé pontos átfordítása is az ezekben foglalt ikonográfiai programnak a Varázsfuvola éj-nappal, sötétség-fény ellentétpárjaira. Hogy az Éj királynője világának a „művészet forrása” vagyis Körösfői-Kriesch Aladár első emeleti freskója szolgál háttérül, Sarastro templomának „homlokzatát” pedig a nagytermi orgona díszsípjai alkotják, azzal az előadás a neki otthont adó művészet-szentélynek hódol – színpadilag sokrétűen fogalmazva meg e szentély motívumainak dionüszoszi-apollói kettősségét, a zene érzékekre s észre egyaránt kiterjedő hatalmát. (Márpedig Schikaneder és Mozart erről legalább annyira mesél nekünk, mint a fennkölt eszmékről!)

Gaál Csaba (Papageno) és Zavaros Eszter (Papagena)

Hogy e koncepciót az előadás nézői teljesen értik-e, abban nem vagyok biztos. Bizonyosan érzékelik azonban még az olyan apró részletek játékosságát is, mint amilyen pl. Papagena (azaz a dionüszoszi elv) szubverzív felbukkanása a nagytermi kariatida („Apollón papnője”) szoboralakjában. Sarastro s az Éj királynője összetartozása, egy párként való ábrázolása viszont nem új gondolat (baden-badeni rendezésében Robert Carsen például nyár és tél, élet és halál egymást föltételező s kölcsönösen kiegészítő párjaként ábrázolta őket); újszerű Sarastro talán a szokásosnál is inkább lefojtott indulatoktól fűtött, kétségektől gyötört megformálása, valamint az általa képviselt idea szexuális impulzusokkal való ellenpontozása – aminthogy ezek az Éj királynőjének fantáziájából sem hiányoznak…

Hajnóczy Júlia (Pamina) és Cser Krisztián (Sarastro)

Mindez számomra mégsem magyarázza meg egyes áriák fölcserélésének szükségességét, hiszen számtalan rendező újszerűen tud közelíteni a Varázsfuvolához anélkül, hogy a tételek sorrendjén vagy a beszélt dialógusok ismert fordulatain szemernyit is változtatna. (Schikaneder – ha egyáltalán ő írta – szövegkönyvében van talán 1-2 mondat, amely ma „politikailag inkorrekt”, de a librettó egésze mégiscsak elég jónak bizonyult ahhoz, hogy Mozart az operairodalom talán leguniverzálisabb remekét alkossa meg belőle…) Ettől eltekintve indokolt volt a Varázsfuvolát újrafordíttatni magyarra, mivel Varró Dániel sziporkázóan szellemes szövegváltozata nagyban hozzájárul a produkció kitüntetett egyediségéhez és sikeréhez. Hasonlóképpen jó ötlet, hogy a színpad és a díszlet kényszerű statikusságát a Magyar Táncművészeti Főiskola talpraesett növendékei dinamizálják; Juronics Tamás koreográfiája talán nemcsak rájuk, hanem az olyan „testületi” szólistákra is kiterjed, mint a három dáma és a három fiú. Ha kell, a mozgások a szecessziós környezethez illőn dekoratívak, ha kell, modernül vagy játékosan viccesek – és csak a legritkább esetben szolgálnak puszta töltelékül. Nagy dicséret illeti Tóth Bori (Maison Marquise) jelmezeit is, amelyek ugyancsak az apollói-diomüszoszi dualitás szellemében születtek, s egyszerre múltat idézők és maiak.

Ambrus Orsolya (1. dáma), Brickner Szabolcs (Tamino), Vincze Klára (2. dáma), Gaál Csaba (Papageno) és Vörös Szilvia (3. dáma)

Az előadás szereplőinek többsége a Zeneakadémia neveltje. Közülük van, aki ma már külföldi operaház szólistája, van, aki idehaza talált (vagy keres) szerződést, és van, aki még javában csügg az alma mater emlőin. (Véleményemet az 1. szereposztás december 11-i, illetve a 2. szereposztás december 17-i előadása alapján formálom.) Mindkét Sarastro – Cser Krisztián és Szécsi Máté – szép hangú basszus, de teljesítményük egyelőre csupán ígéretnek tűnik. Egyik Tamino – Brickner Szabolcs és Pataky Potyók Dániel – sem eszményien lírai tenor; míg a nemesebb orgánumú Brickner általában is a „hősibb” hangütés felé tör (vajon meddig jut el vele?), addig Pataky Potyók hangszíne és habitusa vígoperaibb (ideális Rossini-tenor lehetne!), viszont lefegyverző a muzikalitása, színpadi jelenléte s a humora is. Csaknem tökéletes a két Éj királynője – Varga Viktória és Szemere Zita –, ami nagy operaházaknak is becsületükre válnék. Paminaként Hajnóczy Júliának a megbetegedett Jakab Ildikóért is helyt kellett állnia; a beugráskor felszabadultabban énekelt, de a g-moll ária az első alkalommal sikerült megrendítően szépre. Ebben a produkcióban is Papagenóé a leghálásabb szerep: Gaál Csaba bumfordian rokonszenves „naturbursch”, Hámori Szabolcs szeretetreméltóan túlkoros bonviván. Szexisen kedves a két Papagena – Zavaros Eszter és Halmosi Tímea –, és nagyszerű a kétszer három dáma: Ambrus Orsolya, Vincze Klára és Vörös Szilvia, illetve Horti Lilla, Tímár Tímea és Ruszó Alexandra. Ügyes a két Monostatos – T. Gippert Béla és Kristofori Ferenc –, és jól bevált „Sprecher”-ként Dani Dávid. Az egyetem hallgatóiból álló – s a karzatról „láthatatlanul” szóló – kórus kristálytiszta és hajszálpontos éneke Somos Csaba karigazgatói gondosságát dicséri, az Academia Hungarica Kamarazenekar minőségi játéka pedig az egész produkció magas színvonaláért szavatol.

A Zeneakadémia Varázsfuvolája fölállította Budapest új kamaraoperája számára a mércét – a jövőben most már „csak” meg kell felelni ennek.

Mesterházi Máté

(Az előadásról a fotókat Fejér Gábor készítette)