playliszt

Ha Baráth Emőke és Csalog Gábor a közeljövőben ad még három-négy olyan dalestet, mint november 6-án a Zeneakadémia Solti Termében, biztos senki se fog azon keseregni, hogy miért oly kevés és miért oly népszerűtlen manapság ez az egykoron szebb napokat látott koncertforma. Hadd legyek irreálisan lelkesült: sorok kígyóznak majd a jegypénztárak előtt.

No nem azért, mert a német Lied és a francia chanson remekeiből összeállított est minden pillanata tökéletes lett volna, hanem azért mert felülmúlhatatlanul emberi és gyönyörű volt. Baráth Emőke – akinek kivételes hangját és színpadi lényének intenzitását ez idáig elsősorban barokk és bécsi klasszikus operában csodálhattuk meg – igen igényes és nagy erőpróbát jelentő műsort adott, egyetlen percnyi pihenőt sem adott magának, hangszalagjai regenerálódása érdekében (pedig szokás) nem kérte fel partnerét egy vagy két szólózongora darab előadására. Műsorát nagyon okosan és jó érzékkel építette fel. Az első részt néhány – fogalmazzunk így – helyzetdallal kezdte, valamennyit Schuberttől (Im Frühling; Auf dem Wasser zu singen; Im Abendrot; Ständchen). Hangjának természetes szépségére és hangképzésének tudatosságára egyaránt felfigyelhettünk, de leginkább arra, hogy e kettő mennyire tökéletes harmóniát alkot. Feltűnt a hangindítások „anyagtalan” és zavartalan jellege, mintha csak egy hegedűst hallanánk, aki a semmiből hív elő szebbnél szebb tónusú hangokat. Aztán azon álmélkodtunk, hogy ezek a hangok mintha nem is az énekesben, hanem valahol az énekes előtt néhány centiméterre, a levegőben születnének meg: egyszer csak ott vannak és megszólalnak. Fizikai magyarázat nincs. Előadásmódját koncentráció és a közönséggel való folyamatos kommunikáció jellemezte. Egyszerre volt mélyen önmagába tekintő és közlékeny. A világ legtermészetesebb módján várta meg, míg valaki az emeleti karzat ajtaját becsukja, vagy megkért, hogy a dalsorozatokat tapssal (amiért persze nagyon hálás) ne szakítsuk meg.

Aztán jött a „szerepálom”, a minden dalok dala, a „csúcs”, amit szinte már illetlenség egy mai énekesnek műsorra tűzni, ő sem tette ezidáig. Schubert felfoghatatlanul mélyre látó (tizenhét évesen írt) dala, a Goethe-szövegre komponált Margit a rokkánál (Gretchen am Spinnrade) zárta a Schubert-blokkot. Csalog Gáborral pergő, gyors (nekem kicsit túlságosan is gyors) tempót vettek, s az érzelmi-drámai építkezés lehetőségét is kockára tevő módon, nagyon intenzív hangon és átéléssel indítottak. Hová lehet innen még feljebb (mélyebbre) hatolni? Baráth Emőke értelmezésében ez a dal egy komplett Faust-dráma csúcspontjának, fináléjának hatott, a dalénekes egy olyan heroina portréját rajzolta most meg, aki még akár szembe is szállhatna végzetével. (Hogy Baráth Emőke szembeszállt e dal előadási tradíciójával, az egészen biztos.) Nem kell egyetérteni e felfogással (magam sem így gondolkozom e dalról), de afelől semmi kétségem, hogy ott és akkor –  megelőző dalokkal kontrasztot alkotó pozíciójában – nagyon hiteles és meggyőző volt. A tempó okozott némi zavart, de bosszankodjon az, aki szerelmes a gyomorfekélyébe…

Az első koncertrész második fejezetében Schumanntól énekelt, részleteket a Myrthen sorozatból. Nem tudom, hogy hallottam-e valaha Schumann líráját ennyire világból kiszakítottnak, ennyire önnön körébe zártnak. Az egész oly megindító, oly gyengéd és légies, oly halk szavú volt! A romantika felé tájékozódó énekes talán itt okozta a legnagyobb meglepetést. És itt kell szólnunk az est másik meglepetéséről. Csalog Gábort régen láttam ennyire felszabadultan, ennyire a pillanat ihletétől (és Baráth Emőke hangjától) inspiráltan játszani. A színek tekintetében egészen káprázatos volt. Nem megbújt az énekhang árnyékában, hanem kinyílt.

A második részben francia szerzők művei hangoztak el. Elsőként Gabriel Fauré öt dala (a Mélodies de Venise), s ha csak annyi hozadéka lett volna e műsorszámnak, hogy ismét szembesülhettünk azzal, hogy Fauré mekkora zeneszerző, már hálásak lehetünk. De nemcsak erről volt itt szó. Az érzékenyen megragadott, nem hivalkodó karakterek, a francia nyelvre érzékeny dikció és hangképzés egészen egyszerűen ellenállhatatlannak bizonyult. S azt is megfigyelhettük, hogy Baráth Emőke a francia dalokra (helyesebben a francia nyelvre) teljesen átprogramozta, átkalibrálta, áthangolta egész testét, a hangképző szervek mintha teljesen más üzemmódban dolgoztak volna. Világos volt, hogy ezt a műsort a német és a francia nyelvű dalokat váltogatva nem is lehetne kivitelezni. Egy kevésbé jelentős, de csinos Debussy-dal kötötte össze Fauré és az érett Debussy dalköltészetét (ugye mondtam, hogy nagyon okosan és tudatosan felépített műsort hallhattunk), s ha a Margit a rokkánál afféle kísértés, akkor ebben a műsorrészben a három Bilitis-dal volt az. Itt is szembement a tradícióval, mintha most valamivel lassabb tempókat vett volna a megszokottnál. Erotika helyett az elmúlás melankóliája szólalt meg, nekem így is nagyon tetszett. Csalog pedig tovább gazdagította az est színvilágát.

És végezetül Poulenc, ez a könnyedségével oly rafináltan rejtekező, nagyszerű komponista egyik dala (Fleurs), majd dalciklusa (Banalités) következett, s egyáltalán nem banálisan. A közönség ekkorra már tökéletesen ráhangolódott Baráth Emőke és Csalog Gábor minden rezdülésére, nem is engedte őket haza egy Schubert- (Vadrózsa), egy Debussy (Fantoche) és egy Purcell-ráadás nélkül.

Pénztár előtti sorok kígyózzatok!

Molnár Szabolcs

(Zeneakadémia, Solti terem – október 6.)