playliszt

A régi időkben a zeneszerzői diplomahangversenyek a zenei élet jelentős eseményei voltak. Megtelt a Zeneakadémia szurkolókkal és érdeklődőkkel, kivonultak a zenei szakírók is, hogy hírt adjanak a jövő ígéreteiről. Aztán változott a helyzet, a diplomahangversenyek már nem váltak automatikusan eseménnyé. Évfolyamok, generációk maradtak észrevétlenek.

Aligha sértődik meg zongorista, énekes, hegedűs, ha kijelentjük: egy akadémia erejéről, az oktatás színvonaláról, az intézményi szinergiáról a legátfogóbb képet a zeneszerzők produkciói alapján alkothatunk képet.  Ilyenkor ugyanis nemcsak a frissen komponált művek vizsgáznak, hanem zenekari muzsikusok, (optimális esetben zömmel akadémisták), betanító karmesterek/karvezetők, szólisták, s maga az egész oktatási infrastruktúra, mely biztosítja a lehetőségeket és kereteket, hogy egy-egy komponista – az előírásoknak megfelelően – a legkülönbözőbb műfajokban, a kamarazenétől a vokális kompozíción át a nagyzenekari darabig adjon számot a tudásáról. Balogh Máté Gergely és Sándor László diplomahangversenye egy erős Zeneakadémiáról tudósított.

Persze egyikőjük sem ismeretlen szerzőként debütált, az elmúlt években különböző zeneszerzői versenyeken és pályázatokon, vagy csak „hétköznapi” kortárs zenei koncerteken találkozhattunk már velük, illetve tehetségükkel. Sándor László (1975) az idősebb, s tulajdonképpen „kész zeneszerzőként” kezdte meg zeneszerzői stúdiumait. Magam 2011-ben hallottam először Sándor-darabot. Az Új Magyar Zenei Fórum döntőse volt „Egy virág – Liszt Ferenc születésnapi csokrában” című nagyzenekari darabjával, majd két év múlva ugyanezen megmérettetésen egy másik zenekari műve, az Et transfiguratus est keltett feltűnést. Már e két kompozíció is jelezte, hogy Sándor László „kész zeneszerzőként” is mennyire nagy tempóban változik, legalábbis ami a zeneszerzői eszközök gyarapodását, gazdagodását illeti. S ha ugyanebbe a sorba illesztem a diplomahangversenyen hallott műveket, e változás- és fejlődéskészség egészen szembetűnő és tiszteletet parancsoló. Ugyanakkor a zeneszerzői alapállás, az attitűd, a közlésvágy, s mindaz, amit a zeneszerzői hivatásról (magasztosabban: A HIVATÁSRÓL) gondol, alig (vagy egyáltalán nem) változott. Aki találkozott már meggyőződéses, harmincas éveiben járó alkotóművésszel, az tudja, hogy milyen nehézségekkel néz szembe az, aki a tanítására vállalkozik. Állandóan azt a kérdést kell megválaszolni, hogy kell-e egyáltalán tanítani, nem tapintatlanság-e bármilyen feladattal „zaklatni”. Ha Sándor László határozottan és dinamikusan változó zenei nyelvére, ám de változatlan elhivatottságára (elhívottságára) gondolok, akkor azt kell feltételeznem, hogy a vele eltöltött akadémiai évek minden tanárának örömöt szereztek.

Sándor László

Három darabbal diplomázott. Az Ipse revelat profunda – fuga a 4 voci (hat énekhangra, vonósokra, orgonára, vibrafonra és zongorára), a Qua habitas, domine? (nagyzenekarra és elektronikára) és a Ligeti György emlékére komponált Zongoraverseny közül az előbbi kettőt érzem kiérlelten kész kompozíciónak, olyan, minden komponensében (hangszerelés, hangzásarányok, forma, dramaturgia) harmonikus és saját nyelvet beszélő művek ezek, melyeket érdemes lenne minél többször műsorra tűzni: e darabok közérthető nyelven érvelnek az új zene mellett. Azonnal megragadják az ember figyelmét, felkeltik érdeklődését, megmozgatják fantáziáját, s leginkább: csodában részesítenek. Valami egyszerű, tiszta csodában. Sándor László valami olyasmit tanult meg Messiaen zenéjéből, ami nem tanulható.

Balogh Máté Gergely

Egészen más világ Balogh Máté Gergelyé (1990), mégis, e két szerző művei ezen a koncerten tökéletesen illeszkedtek egymáshoz, olyannyira, hogy fel is vetődött bennem: valóban nagyon más világokat képviselnek? Zenekari művében (Variatioen über ein Thema von – ) másféle eszközökkel élt, mint Sándor László (melyek a hallgatóra kevéssé tartozó technikai mellékkörülmények csupán), de az összhatásról ugyanazzal a lelkesültséggel tudok beszámolni. Meglepetésre kihegyezett dramaturgia, arányos felépítés, érzéki hangképek, biztos kézzel kialakított, önmagát igazoló, egyedi forma. Repertoárba kellene venni! A másik két darabban (A világ útvesztője és a szív paradicsoma; MALÁ (a) J (á) P (j) A (p) N (a) T (n) U (t) M (u)) mintha még uralkodna a gondolat, a kísérleti attitűd, a technika és kockáztatás izgalma. Magam egy fiatalembertől, egy született, de még készülő zeneszerzőtől ezt várom.

Sokat hallunk még róluk!

Molnár Szabolcs

Zeneakadémia, április 30.