Egy konzekvens magányos
2013 11 23. 09:00 - playliszt
Bánkövi Gyula szerzői estjén jártunk. A többes szám ezúttal nemcsak a kritikus önmagától való elhatárolódását jelzi, valóban sokan voltak kíváncsiak a negyvenes évei derekán járó komponista munkáira.
Magam évek óta figyelem érdeklődéssel Bánkövi konzekvens magányosságát. Nem csatlakozott – még átmenetileg sem – egyetlen esztétikai szekértáborhoz sem. S konzekvens a mai hang, a mában érvényes megszólalás kutatásában is. Bánkövit nem érintette meg a retró. Ugyanakkor a modernista divatokat is távolságtartóan kezeli, de egyik elől sem zárkózik el kategorikusan. Bánkövi Gyula zenéjében nem fedezhető fel dogmatizmus.
A november 20-i koncertre nyolc kompozícióját delegálta, a legkorábbi 1987-es (még a főiskolai évek alatt született), a legfrissebb idei és ősbemutatóként szólalt meg. A két Puskin-dalt hallgatva egészen tisztán emlékeztem vissza a későnyolcvanas évek kortárs zenei eseményeire, ahol valahogy mindig a Kurtág-műveket előzte meg a legnagyobb várakozás. Ezen a dalpáron is érezhető volt Kurtág György elementáris hatása, a zongorakíséretes dal egyfajta túlfeszített concertóvá vált (mint a Bornemisza Péter mondásaiban), az énekszólam a pszichológiai naturalizmus igényével lett kialakítva. Más kérdés, hogy itt mindez csak fedezet nélküli technika, allúzió, s talán a szöveg sem ezt a fajta megközelítést indokolja. Ugyanakkor az anyagkezelés biztonsága és a formaérzék imponáló. Fáklya Erzsébet (ének) és Fülei Balázs (zongora) jól tették, hogy autonóm zenedarabként interpretálták.
Mindössze egy évvel későbbi a Les souvenirs de Pierrot (a címben szereplő bohóc „eredetijét” Watteau festette meg a XVIII. század legelején). Zongorakíséretes tubaszóló. A két hangszer összekapcsolása korántsem problémamentes, hogy mást ne említsek, a tuba hangjaira a zongorahúrok még akkor is rezonálnak, amikor a zárva tartott pedál erre elvileg nem ad lehetőséget. Ám a darab épp a probléma feltárulkozásával mond el sokat a fiatal Bánkövi máig érvényes gondolkodásmódjáról. Bánkövi zenéje erősen kötődik a hang fizikai természetéhez, precízebben fogalmazva: a szerző a hang fizikai jellegzetességeiből meríti a legtöbb ihletet. Benne a puszta hang, ez a természeti fenomén indít el gondolatokat, s talán ezért is van az, hogy Bánkövi – szemben sok kísérletező kortársával – szívesen enged a hangszerek természetes, a hangszer felépítésből adódó, adekvát akusztikai fenomének csábításának. S talán ezzel függ össze az is, hogy elektroakusztikus eszközökkel operáló darabjai is mindig nagyon humánusak. S hogy a szerző lelkes természetjáró, talán már nem is meglepő. Vida Róbert tubaszólóját Fülei zongorázása ellenpontozta, a szűk terem adottságait messze túllépő tubahangot igyekeztek szelíd viselkedésre bírni, egész szép sikerrel.
A koncert egyik legszebb darabja egy négykezes zongorakompozíció volt. Az I misteri delle montagne lontane (A távoli hegyek titkai, 2006) Fülei Balázs és Kovács Gergely előadásában szólalt meg. A művet korábban két zeneszerző (Dargay Marcell és Dinyés Dániel) előadásában hallottam, s már akkor is megfogott, pedig ők „csak” a hangjait játszották el. Most azonban a darab előadóművészek kezébe került, s valósággal átalakult. Világos volt, hogy Bánkövi műve nem egy tájélmény zene transzformációja, hanem a táj hordozta metaforikus jelentés zenei képe. A darab tehát nem illusztrál, nem fest, a megidézett táj metafizikai táj. Belső tájnak hallottam a Corale – in memoriam Luciano Berio (2011) című darabot, szépnek és egy kicsit talán megrendítőnek is. A szólózongoramű nem mutatna rosszul egy hagyományos zongoraest műsorán sem, talán Fülei Balázs is így gondolja.
A Weöres Sándor Psyché-verseire írt dalciklus (Minutes volantes) bemutatója idén tavasszal volt. Nagyszerű kompozíció, első hallásra humora, frivol szellemessége keltett feltűnést. Most, hogy egy érettebb, leszűrtebb, higgadtabb és jóval tudatosabb előadásban csendült fel (ezért kell a kortárs műveket sokszor játszani!), jobban érvényesültek a kompozíció árnyékosabb pillanatai, sötétebb színei. A Minutes volantes mélyebb drámáról adott hírt. A kamaraegyüttest Köteles Géza vezényelte, a dalokat Fáklya Erzsébet énekelte, aki érzésem szerint egyre természetesebben viseli Psyché arcait.
Az est ősbemutatóval, a White Angels – tribute to George Crumb című vonósnégyes előadásával ért véget. Az utóbbi évek termésére (Elhagyott őrangyalok suttogása – trió; A sötétség folyói – vonósnégyes+elektronika; Figurák a táblán – zenekar) visszagondolva Bánkövi kvartettje nem a kamaraművekkel, sokkal inkább a zenekari darabbal mutat rokonságot. Utóbbit egészen kivételes minőségűnek gondoltam, s remélem, hogy ugyanezt bizonyítja majd be a vonósnégyesről is egy kiérleltebb előadás. Az egyébként remek Accord Vonósnégyes egyelőre mintha nem találná a darab nyitját, de a helyzet nem reménytelen.
Molnár Szabolcs
(Bánkövi Gyula szerzői estje, Bartók Béla Emlékház, 2013. november 20.)
