playliszt

Az emberiség a reneszánsz kor óta ismeri a pohár szélén vizes ujjal való muzsikálást. Az egyik első feljegyzés erről bizonyíthatóan Galileo Galilei tollából származik. Igazán népszerűvé – legalábbis Angliában, a kora 1700-as években - viszont Richard Pockridge ír zeneszerző és Christoph Willibald Gluck tette, noha utóbbi nem pont humoráról ismeretes a zenetörténelemben.

Mit hoz a véletlen, 1761-ben Benjamin Franklin Londonban képviselte Pennsylvaniát. Franklint rendkívüli módon érdekelte a zene. Tehetséges amatőr zenész volt ő maga is, rendszeresen látogatta a koncerteket, sőt, komponált egy vonósnégyest is! Az egyik hangversenyen, amelyen Franklin részt vett, fellépett akadémiai kollégája, Deleval is, aki behangolt, vízzel teli borospoharakat szólaltatott meg az ismert módon – Pockridge után szabadon. Benjamin Franklinnek bogarat tett a fülébe a produkció, és elhatározta, hogy épít egy korszerűbb és alkalmatosabb instrumentumot.

A gondolatot tett követte. Az új konstrukció 1762-ben debütált. Marianne Davies, egy London-szerte ismert és népszerű muzsikus szólaltatta meg a „glassychordot”, ahogy Franklin nevezte először a törékeny hangszert (később átkeresztelte armoniára). Hamarosan Franklin épített még egy ilyet, és azt Ms. Daviesnek ajándékozta – míg a művésznő Európa-szerte turnézott az új találmánnyal, Franklin hazatért Philadelphiába a saját, originál példányával.

Az armonica hatalmas siker lett, főleg Németországban. Franz Mesmer bemutatta Mozartnak, aki később két művet is komponált rá. Beethovent is megihlette a hangszer, ahogyan sok más kortársát is. Közel 200, armonicára írt mű maradt fenn ebből az időszakból.

De letűnt a hőskor. A zene kikerült a Mozart-féle főúri szalonok meghitt közegéből, és a koncertek a XIX. században hatalmas termekbe települtek át. Az armonica, hangosítás nélkül egyszerűen túl halk volt, a közönség első során kívül senki sem élvezte, bármely hatalmas komponista is írt rá művet. A hangszerek történelmében erre az időszakra amúgy is az volt a jellemző, hogy az instrumentumokat egyre hangosabbra és nagyobb szabásúra tervezték.  A zongora hatalmas átalakuláson esett át, nem volt többé „csöndes, kalapácsos csembaló”. A hegedűk, fafúvósok, rézfúvósok – mind egyre nagyobbat szóltak. De akárhogyan próbálkoztak, az armonica hangját képtelenek voltak felerősíteni. A korszak zenekritikái arról számoltak be, hogy a csillogó üveghangszer hangja csodálatos – de szinte hallhatatlan. Szó ami szó, Benjamin Franklin csodálatos találmányának leáldozott.

De csak időlegesen. Mára a hangosítás nem probléma, így jelenleg több, mint egy tucat üvegharmonika művész járja a nagyvilágot, így Franklin találmányát mindenki megismerheti.

Playliszt