playliszt

A közelmúltban korunk két jelentős muzsikusegyéniség járt Budapesten, Isabelle Faust a Concerto Budapest vendégeként Beethoven Hegedűversenyét adta elő, Heinz Holliger (zeneszerző, karmester) a Budapesti Fesztiválzenekart vezényelte. Mindkét koncertről beszámoltunk a PLAYLISZT-en. (Élni jó; http://playliszt.postr.hu/elni-jo; Egy modern klasszikus; http://playliszt.postr.hu/egy-modern-klasszikus) Ezúttal együtt léptek a Zeneakadémia pódiumára.

A Stuttgarti Rádió Szimfonikus Zenekara élén Holliger kiadós, jól szerkesztett programot vezényelt. Egy Schumann-nyitánnyal kezdett (Manfréd, op. 115), majd egy versenyműnek is beillő kompozíció következett, Isabelle Faust szólójával (Schumann: C-dúr fantázia hegedűre és zenekarra, op. 131). A hangverseny első felét egy izgalmas Holliger-mű kerekítette le (Ardeur Noire d’après Claude Debussy). A második rész élén egy „valódi” hegedűverseny állt, Bartók fiatalkori darabja, zárásként pedig az Ibéria, Debussy pompás zenekari képeskönyve hangzott el.

Az együttest lemezekről, budapesti koncertekről remek zenekarnak ismertük meg, Sir Roger Norrington vezetésével (1998-2011) figyelemreméltó eredményeket ért el. Jelenleg Stéphane Denève a stuttgartiak zeneigazgatója. Mostani teljesítményük sem adott okot csalódásra, bár akadtak pontatlanságok és a hangzás sem volt mindig tökéletesen kiegyenlített. A vonósok hibátlanul játszottak (nagyszerű volt a koncertmester, Mila Georgieva), a rézfúvósok (különösen a trombiták) kissé rutintalanul. Heinz Holliger viszont – számomra meglepetés – vérbeli romantikus dirigensnek, impulzív, empatikus Schumann-karmesternek bizonyult. Érzésem szerint Bartók-értelmezését is a romantika eszköztára határozta meg (e fiatalkori darabnál nem is jogosulatlanul), míg a szólista azokat a pillanatokat kereste, melyek lehetőséget biztosítottak a romantikus hegedűjátékon való túllépésre. E felfogásbéli különbség azonban nem okozott különösebb zavart. (A művésznő a Svéd Rádiózenekar és Daniel Harding társaságában 2013-ban vette lemezre Bartók mindkét hegedűversenyét, a felkészülési időszakban járt Budapesten, hogy Bartók-kéziratokat tanulmányozzon. A korai hegedűversenyben néhány helyet nem is úgy játszott, ahogy a nyomtatott kottában áll.)

A Manfréd-nyitány ihletetten, a Schumann-zene sajátos lelkületét érzékenyen közvetítve szólalt meg. Holliger tolmácsolásában semmi kétségünk nem lehetett afelől, hogy a byroni figura Schumann önarcképe, pontosabban fogalmazva: Schumann szívesen látta magát Manfrédnak. Problematikusabb darabnak tűnt a C-dúr fantázia, ez a kifejezetten reprezentatívnak szánt mini-concerto. A Joachim Józsefnek írt kompozíciót a maga idejében Schumann egyik legjobban sikerült koncertdarabjának tekintették, ugyanakkor szerző lépten-nyomon elárulja, hogy a reprezentativitás számára nem magától értődő alkotói cél. Az a-mollban ábrándozó lassú bevezető jóval innovatívabb, mint a rákövetkező főrész, ráadásul az is kiderül, hogy a legfontosabb zeneszerzői gondolatok sápadtabbak C-dúrban, mint a-mollban; s mintha a virtuóz számára beiktatott kadencia is vonakodna engedelmeskedni a versenymű-konvencióknak és a szubdomináns F-dúrban indul el. A visszatérés pedig leplezetlen hommage: Mendelssohn népszerű e-moll hegedűversenyének hasonló formai pillanatát idézi. A szóló hálátlanul nyaktörő, persze nem Isabelle Faust számára. Ugyanakkor azt is észre kellett venni, hogy ebben az anyagban kevésbé tudott kreatív, egyéni megoldásokkal előrukkolni. A zenekari kíséret tekintetében Holliger sem mutatott különösebb kezdeményező kedvet, s valahogy itt tűnt fel leginkább, hogy alkatától mennyire idegen teatralitás.

Egy kétperces, 1916-17-ben szerzett (a mű kottája 2001-ig lappangott) Debussy-zongoradarab nagyzenekari átdolgozása (továbbkomponálása) az est egyik meglepetése volt. A Les soirs illuminés par l’ardeur du charbon (nagyjából: Esti tűnődések a fellobbanó szén lángjánál) egykoron alkalmi darab volt, Debussy egy szénkereskedő jóindulatát hálálta meg általa. Holliger az eredeti darabban mottóként álló Baudelaire-sorokat is megzenésítette, a Zeneakadémián nyolctagú kórus énekelte. A Debussy-zene egyfajta bevezetőként szolgált, a folytatás a bevezető zenei anyagából fejlesztett, hangulatos, érzékien hangszerelt, varázslatos Holliger-zene.

Egészen csodálatos volt a fiatalkori Bartók-hegedűverseny első tétele, Isabelle Faust el tudta hitetni velem, hogy a tétel alapgondolata itt és most születik meg. Hegedűhangja egyszerre volt intenzív és fátyolos. Kicsit sajnáltam, hogy a kompozíció második része nem alkotott igazi kontrasztot, mintha sem ő, sem Holliger nem találta volna meg a keserűség, a gúny, a lemondás és az elengedés adekvát zenei elegyét.

Az est a gőz kiengedésével fejeződött be, Debussy Ibériája zsánerképek sorozataként szólalt meg, magas technikai színvonalon, gondosan beállított arányokkal, gusztusos effektusokkal. Holliger talán nem is akart ennél többet.

Molnár Szabolcs

(Zeneakadémia, október 27.)