playliszt

Vincent d’Indy rendkívül tehetségesés sokoldalú művész volt, ám Beethoven és Franck iránt érzett már-már vallásos tisztelete áthatotta műveit, elnyomva saját személyiségét.

D’Indy 1851. március 27-én született, a keresztségben a dallamos Paul Marie Théodore Vincent neveket adta neki apja, mivel édesanyja a szülésnél életét vesztette. Édesapja nem sokkal felesége halála után újra nősült, ám a kisfiú szigorú nagyanyjánál, Thérèse néninél maradt. Thérèse nénit sok életrajz szívtelen sárkányként említi, de Vincent visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy noha a nagymama nagyon szigorú volt, unokája életéből nem hiányzott a figyelem és a szeretet sem. Thérèse néni intelligens, művelt, és nem utolsósorban zeneileg rendkívül képzett hölgy volt. Unokáját hangversenyekre vitte, zenészekkel vette körül, így került kapcsolatba Vincent Rossinivel, Gounod-val és Berliozzal, épphogy kinőve a kamaszkorból. A nagymamától kapta az ötéves D’Indy első zongoraleckéit is.

A kisfiút, miután észrevették zenei érdeklődését, beíratták zongorára Louis Diémer-hez, zeneelmélet tanára pedig Albert Lavignac lett. Bár a gyermek meglepően tehetségesnek bizonyult, őt magát inkább a festészet és példaképe, Napóleon izgatta. Katonacsalád sarja volt, őszintén érdeklődött a haditudományok iránt is. Érettségi után Itáliába utazott , megismerkedett Dante művészetével, amely döntő hatással volt életfilozófiájára. Hazatért, és belépett a Nemzetőrséghez, épp akkor, amikor 1870 hideg telén Párizst ostrom alá vették a poroszok.

A Párizs ostromával járó felfordulás után Vincent, édesapja szigorú utasítására jogot kezdett hallgatni a Sorbonne-on. A számára cseppet sem vonzó tanulmánytól és jövőbeni pályától ismét Thérèse nagymama mentette meg, ugyanis a derék hölgy jobblétre szenderült, szép örökséget hagyva unokájára. Addigra már kiderült, hogy Vincent élete a zenével lesz mégis eljegyezve. Barátja, Henri Duparc tanácsára beiratkozott César Franck orgonaosztályába a Conservatoire-ba.

A Musique Sacrée zsűrijének gyűlése, középen a zongoránál Vincent d'Indy

A párizsi Conservatoire-ban az orgonatanulmányok háttérbe szorultak a zeneszerzés mellett. Vincent lassan haladt, nem tartozott az éltanulók közé. Hogy szélesítse látókörét, 1873-ban Németországba utazott, hogy részt vehessen Liszt zongora-mesterkurzusán Weimarban. Útja során belekóstolt a drezdai, bécsi és müncheni operaéletbe. Három évvel később jelen van Wagner tetralógiájának premierjén, A walkür és Az istenek alkonya hatása alól képtelen kivonni magát. Hazatérve Párizsba, rendületlenül folytatta zeneszerzői tanulmányait, mellette karnagyként dolgozott, s közben életre szóló tapasztalatokat szerzett Colonne zenekarában, mint második timpanis. Erőfeszítései megtérültek. 1885-ben A harang éneke című kantátájáért elnyerte Párizs Város Nagydíját.

Vincent személyes ambícióján kívül kötelességének érezte, hogy segítse kortársait. Gabriel Fauré és Emmanuel Chabrier nagyon sokat köszönhetett neki. 1885-ben Chaussonnal együtt csatlakozott a Nemzeti Zenei Társasághoz, titkári minőségben. Fiatalabb zenésztársai közül őszintén csodálta Debussyt és Dukas-t. Az Egy faun délutánjá-t, és A bűvészinast szinte minden hangversenykörútjára alapdarabként vitte magával.

Vincent elégedetlen volt a párizsi Conservatoire özönvíz előtti tanítási módszereivel és a Római Díj feltételeinek megszigorításával, ezért Alexandre Guilmant-tal és Charles Bordes-szel karöltve megalapította 1894-ben a Schola Cantorumot, melynek 1904-től igazgatója lett. Az iskola eredeti célja az volt, hogy a katolikus zeneoktatást megreformálja, különös tekintettel a gregorián éneklésre és a palestrinai polifóniára. Hamarosan azonban komplett zeneakadémiává nőtte ki magát az intézmény. Mikor Isabelle, imádott felesége 1905-ben meghalt, d’Indy zárkózott, túlérzékeny és türelmetlen lett. Értetlenül fogadta az új német és francia kompozíciókat, mereven ragaszkodott saját dogmáihoz.

z első világháború okozta infláció arra kényszerítette, hogy még többet turnézzon, még többet vezényeljen. 1920-ban újra megnősült, egy nála sokkal fiatalabb leányt vett el. Új kapcsolatában újjászületve elhatározta, hogy nem hajlandó öreg, begyöpösödött zeneszerzővé válni, helyette elkötelezte magát a modernizmussal. Így fiatalos lendülettel a mediterrán muzsikába vetette bele magát. 1931. december 2-án bekövetkezett haláláig, az utolsó pillanatáig komponált, vezényelt és vezette a Schola Cantorum-ot.

D’Indy hét színpadi művet írt, és további hatról készített tervezeteket. Az egyikről, az 1987-ben bemutatott Fervaal-ról a nem éppen jóindulatáról ismert zenész és kritikus így nyilatkozott:  „A Fervaal fontos pont a francia zeneszerzés történetében. A zene változatos és eredeti. Zenekari szempontból ez az egyik legbrilliánsabb darab, amit valaha is megírtak.” 

Playliszt