playliszt

Mintha az időjárás is kitüntetett figyelemmel viseltetett volna Vashegyi György és a Concerto Budapest július 9-én este megrendezett Händel-estje iránt. A megelőző nap heves esőzései eredményeképpen az egész városban kis híján a Temze hullámain érezhettük magunkat, mint tette azt annak idején II. György király, a koncert első műsorszámának, a Vízizenének hangjaiban gyönyörködve. A vízözönt ezúttal megúsztuk, cserébe jött a szélvihar, és a koncert túlságosan is aktív résztvevőjének bizonyult.

A vihar - muzikalitását bizonyítandó – Händel B-dúr concerto grossójának 2. tételében egy igen szépen felépített zenei frázis végén, a hatásszünetben hajszálpontosan időzített ajtócsapódással ijesztette meg a hallgatóságot és feltételezhetően az előadókat egyaránt. Szélfútta kottákkal, fel-felboruló kottaállványokkal hősiesen küzdő muzsikusok foglaltak helyet a Pesti Vármegyeháza Díszudvarának színpadán. A már-már apokaliptikus körülmények részletezésének nem pusztán valamiféle előtörő meteorológusi ambíció miatt érzem szükségét, egyszerűen azért tartom fontos tényezőnek, mert a koncerten közreműködő művészek teljesítményére rányomta a bélyegét.

A Concerto nyárestek című hangversenysorozat arculatához a műsorválasztás tökéletesen illett. Georg Friedrich Händel ezen az estén a programba válogatott kompozíciói, a Vízi zene 1. F-dúr szvitje és a három, egyenként 10 percnél alig hosszabb concerto grosso (B-dúr, c-moll, e-moll az op. 6-os sorozatból) könnyen befogadható, blaszfémikusan akár még háttérzenének is nevezhető alkotások. Nem kizárólag apparátusa okán képezett kontrasztot az instrumentális művekkel Händel egyetlen keresztény témát feldolgozó oratóriumának, a Theodorának néhány részlete. Ez a mű Vashegyi egy korábbi nyilatkozata szerint a zeneszerző talán legnagyobb drámai súlyú kompozíciója. A Theodorát maga a komponista egyik legsikerültebb alkotásának érezte, ezért különösen bántotta őt, hogy nem érte el egyéb oratóriumainak, például a Messiásnak átütő sikerét. A koncerten két blokkot hallhattunk az oratóriumból, elsőként a címszereplő keresztény mártír, Theodora és megtért római szerelmese, Didymus jelenetét és kettősét a második felvonásból, majd szintén kettejük duettjét a mű harmadik felvonásából.

A műsor összeállításával kapcsolatban számomra nem vált teljesen világossá, hogy a c-moll concerto grosso közben az énekesek miért a színpadon foglaltak helyet. Hasonlóképpen gondolkodásra késztetett az e-moll concerto sajátos szétbontása: az első két tétel után a Theodora harmadik felvonásának duettje következett. Utóbbi esetben aztán a duett zárógondolatában véltem felfedezni a megoldást: „Kezdődjék a dal, hangoljátok fel lantját / A boldogok szent kórusának.” És felhangzott az imént félbemaradt e-moll concerto grosso vidám, frappánsan tömör zárótétele. A tudomásom szerint egyedi megoldás hatására úgy éreztem, nem egymástól elszeparált műveket hallgatok udvariasan végig, majd végükre érve udvariasan tapsolok, hanem felsejlettek egy zeneszerző életművének összefüggései. Az egyes műveknek az életmű teljes kontextusában történő újragondolása időről időre izgalmas, új aspektusokat tárhat fel, ezért jó ötletnek tartottam a művek ilyesforma egybeillesztését.

Magas elvárásokkal tekintettem a koncert elébe, és az előadók teljesítménye ennek nagyrészt eleget tett. A zenekar művészeit maximális elismerés illeti, amiért ilyen, ideálisnak közel sem nevezhető körülmények között is színvonalas előadás létrejöttéhez járultak hozzá. A Vízizene második tételének oboaszólója szép, kidolgozott hangon, érzékeny muzikalitással szólalt meg. A rákövetkező harmadik tételben a kürtök kissé lomhán indultak, de hamar felvették a megfelelő fordulatszámot. Az együttes tagjainak lelkesedése olykor-olykor alábbhagyott, a többnyire kiegyenlített zenekari hangzásban néhol fásultságot éreztem, de mindezt egyértelműen az időjárás viszontagságainak számlájára írhatom.

Az estén közreműködő énekesek, Nyakas Orsolya és Bárány Péter mindketten otthonosan mozognak a barokk zene és közelebbről Händel zenei világában, azonban produkciójuk ez alkalommal helyenként kissé kifejezéstelennek hatott. Ennek oka – nem győzöm szajkózni – szintén a kedvezőtlen körülményekben keresendő. Üdítő kivételként említem meg Theodora első áriáját, melyben Nyakas Orsolya hajlékony, mégis tartalmas lírai szopránja bensőséges pillanatokkal ajándékozta meg a közönséget.

Bárány Péter érezhetően muzikális énekes és kimunkált kontratenor hanggal rendelkezik, ezen az estén teljesítménye mégis kissé halványnak tetszett. Főként az oratóriumrészletek második blokkjának kezdetén volt zavaró a hang helyenkénti lebegése. A zenei kifejezés, a frazeálások ugyanakkor teljesen helyükön voltak, a záró duett emelkedett hangulata így gond nélkül megszülethetett.

Nem ért meglepetésként, hogy az est karmestere, Vashegyi György kiemelkedően értő tolmácsolásban közvetítette a közreműködő zenészek és általuk a hallgatóság számára a nagy barokk mester zenéjének szellemét, melynek hatására még a természet erői is nyughatatlan mozgásba lendültek.

Ozsvárt Viktória