playliszt

Nagy várakozás előzte meg Ian Bostridge és Thomas Adès zeneakadémiai dalestjét. Schubert kultikus dalciklusát napjaink egyik legérdekesebb énekes egyénisége a mai angol zene meghatározó zeneszerzőjének oldalán szólaltatta meg.

Florian Boesch: Winterreise

Ian Bostridge pályája szinte összenőtt Schuberttel, s különösen A téli utazással. Két évtizede tartja repertoárján, lemezfelvételt készített belőle, filmre vették (a világháló jóvoltából egy kattintás után megtekinthető), s hamarosan megjelenik a dalciklusról írt esszékötete (Schubert's Winter Journey: Anatomy of an Obsession) is. Ilyen előzmények után nem meglepő (de engem azét lenyűgöz), hogy Bostridge a 24 dalt kotta nélkül énekelte végig.

Legutóbbi budapesti koncertjén a barokk korszak néhány jelentős – a kasztrált sztárok árnyékában kevésbé fényes karriert befutó – tenor operai szerepeiből válogatott. Kissé lázasan énekelt, de bennem szép emlékeket hagyott. Most is köhécselt néha egy-egy dal között, de hangján ezúttal nem hallatszódott semmiféle betegség.

Ian Bostridge

Mostani produkcióját telt ház követte, zajos sikert aratott, s „természetes”, hogy megosztotta a közönséget. Az angol tenor az első meglepetést azzal szolgáltatta, hogy a dalok nagyobbik felét (magam azt sem zárom ki, hogy valamennyit) bariton-fekvésben énekelte, azaz azokban a hangnemekben, melyekben e ciklust a leggyakrabban halljuk (például Dietrich Fischer-Dieskau vagy Thomas Quasthoff felvételein). Ennek messzemenő (és nem mindenki számára elfogadható) következményei voltak. A dalok felső regisztere szépen megnyílva, szárnyalva, mintegy önfeledten dalolva hangzott fel – baritonok előadásaiban a fájdalom, az önsajnálat hangja e regiszterben szólal meg a legplasztikusabban –, az alsó régió viszont szinte beszédszerűvé vált, már-már olyan hatást keltve, mintha zenekíséretes, ritmikus prózát hallanánk, (a szó eredeti értelmében) egyfajta melodrámát.

Bostridge előadásmódjában nemcsak a beszéd és az ének keveredett össze, színészi játékával, színpadi mozgásával a daléneklés formális keretein is messze túllépett. Egy hevesebb vérmérsékletű szónok vagy tanár gesztuskészletét mozgósítva egész testével kommunikált. Világos volt, hogy Bostridge nem a versek lírai énjét állítja színpadra, a szövegeket nem éli át, a helyzetekben nem oldódik fel, hanem egyfajta kívülállással, sőt, a hatás kedvéért némi lódítást is engedve önmagának, egy rémséges kaland, egy bizarr utazás stációit meséli el. Egy kora 19. századi angol urat láttunk és hallgattunk, aki a nagyérdeműt fekete szellemhistóriákkal riogatja – miként egykor egymást Shelley és barátai. Persze mindezt jó adag spleennel, diszkrét modorossággal és kívülállással. Azt hiszem, ez sem tetszett mindenkinek. Számomra viszont meggyőző volt, mert Bostridge – mindenféle zavaró körülmény dacára – tökéletesen uralta a produkció minden pillanatát, színpadi jelenlétének intenzitása pedig egészen kivételes volt. Mimikája, ökölbe ránduló keze, teátrális elfordulásai, elfojtott indulatokat sugalló gesztusai (mint amilyen a zakó sarkának görcsös gyűrögetése) egy minden porcikájában kidolgozott alakítás jegyeinek tűntek. Ez a színészet – vethetné valaki ellen – azonban puszta jelzésekre szorítkozik, s ha valami ellentmond a dal (a Lied) szellemiségének az épp a kimódoltság, a kiszámítottság. Lehetséges, de másfelől ez az a fajta játék, mely manapság a leghatásosabb, s a hatás tekintetében ez A téli utazás semmiben nem szenvedett hiányt.

Thomas Ades

Néhány dal (például A varjú, A faluban, A vendégfogadó) tempója, hangvétele, vagy a zongorakíséret színezete egész messze merészkedett a szokásos megoldásoktól, jellemzően a ciklus utolsó harmadában. A ciklus indítása (az első öt dal) viszont inkább a hagyomány iránti tiszteletet tükrözte, de itt is volt mihez „hozzászokni”, nevezetesen a tenortól szokatlan mély regiszterhez.

Thomas Adès remek partnernek bizonyult, egy-egy pillanat kivételével semmi sem árulta el, hogy nem egy gyakorlott pódiumzongoristát hallunk, hanem „csak egy” jól zongorázó komponistát. (A Posta című dal távoli kürthangot imitáló repetíciói bizonyára szólhattak volna pregnánsabban is.) Összességében egy ellentmondásos, de tagadhatatlanul bátor és kísérletező szellemű – azaz emlékezetes interpretáció – volt ez, ami után érdemes volt beülni egy környékbeli kocsmába egy pohár vörös borra. Mert volt mit megbeszélni.

Molnár Szabolcs

(Zeneakadémia, december 7.)