A Concerto Budapest hétvégi hangversenyein Beethoven, Kurtág és Sosztakovics művek szólaltak meg. Vendégszólistaként a berlini hegedűművész, Isabelle Faust lépett fel.
Isabelle Faust Beethoven Hegedűversenyét játszotta. Ehhez a darabhoz a legtöbb klasszikus koncert-fant fűzi valamilyen nagyon személyes emlék. A koncert utáni, „Kóda” névre keresztelt pódiumbeszélgetésen (a kezdeményezés üdvözlendő, de még ráspollyal csiszolandó!) Keller András, az est karmestere például elmondta, hogy gyermekkorában, betegágyba kényszerülve, Leonyid Kogan felvételét hallgatta „rongyosra”, s ekkor érlelődött meg benne a gondolat, hogy muzsikus lesz. A Sztracsatella című film pánikbeteg karmesterét (Kern András szórakoztatóan hozta az önmagára írt figurát) a Beethoven-koncert dirigálása „gyógyítja ki” neurózisaiból. Recenzens pedig élénken emlékszik arra, hogy kamaszként Isaac Stern bakelitlemezét használta a lélek öngyógyítására, s mivel mindez a viharos kamaszkorban történt, e bakelit tükörsimára kopott.
A. Anisimov: Beethoven Hegedűversenye
Isabelle Faust előadására nincsenek szavak. Mégis keresgélünk. Ami a gyógyító erőt illeti, a TB-nek támogatni kellene az ilyen koncerteket; ami pedig az emlékeket: azt hiszem, hogy Faust után csak egy intenzív regressziós hipnózis-tanfolyam után tudnám összeszedegetni az Isaac Stern előadás emlékmorzsáit. A hegedűművésznő játékában a hangtisztaság, a zenei matéria éterivé transzformálása, a holt kottaszöveg élő hanggá galvanizálása az interpretáció természetes alapja. Kvázi természetes, hogy minden hang gyönyörű, hogy minden hang az atomi méretek szintjén van a helyén, s hogy minden hang maga a stílus. Amit a hegedűs balkeze a hangszer fogólapján végez, az a hegedűjáték magasiskolája. De nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mindez „csak” az alap: a legtöbb hegedűsnél – még a legkiválóbbaknál is – ez az elérendő és elérhető csúcs.
Faustnál erre épül a vonót kezelő jobb kéz játéka, ami viszont maga a kiszámíthatatlanság, a szubjektum legmélyebb titka, a szabálytalanság, a tömény un-ortodoxia. Csupa-csupa olyan megoldás, melyet a legtöbb iskolában biztos „kijavítanának”. Isabelle Faust előadásmódja a racionalitás és az irracionalitás szélsőségeinek tökéletes szintézisét valósítja meg, s ezen az estén kizárólag az irracionalitásra kellett figyelni. A vonásirányokra, a vonósebességre, a megtörő frázisok és a végtelen hosszúságú hangok feszültségére, az elkönnyülő karra és a vonónyomásra. Összefoglalva: a kéz gesztusaira, melyet a vonósjátékosok oly könnyedén képesek zenévé, értelmezéssé és absztrakcióvá alakítani.
Isabelle Faust
Isabelle Faust a szó legszorosabb értelmében elmutogatta Beethoven Hegedűversenyét, s e pantomim maga volt a tiszta zene, csukott szemmel is látható volt. A tökéletesség oly gyakran válik elérhetetlenné, a távolság pedig hideggé. Isabelle Faust azonban nagyon is jelenvaló, „nekünk-szóló” darabként tolmácsolta Beethoven koncertjét, megérinthető és közvetlenül megérthető muzsikaként tálalta. A személyesség nála nem aura (kritikusok kedvenc szófordulata: „a személyesség aurájával vonta be…”), a gesztusok a zene nedvdús zsigervilágába kapaszkodtak. S ha valamit felfedeztem a kompozícióban, azt valóban felfedeztetésként éltem át. (A legtöbb zenei felfedezés ugyanis az elkalandozásból fakad. Ez pedig mindig gyanús: az előadás nem köti le a hallgatót, akinek így van ideje saját gondolataival bíbelődni.) Hálás vagy azért, hogy ezt a korábban nagyon nem-beethoveninek hallott darabot most az egyik legtökéletesebb Beethoven-kompozíciónak hallottam; s hálás vagyok azért is, hogy az első tétel kadenciájában a hegedűverseny zongoraversennyé átalakított változatának kadenciáját „kanyarította vissza” hegedűszólóvá. (Beethoven a Hegedűversenyhez nem írt szólókadenciát – miért is tette volna? –, a zongoraváltozathoz viszont igen – ki tudja, miért? –, Isabelle Faust és az üstdobjátékos ezt adta most elő. Kár, hogy erről a szokatlan megoldásról a „Kódában” nem volt szó.)
A ráadásban Bach d-moll partitájának Sarabande tételét adta elő, teljesen más muzsikusi attitűddel közelített a darabhoz, csoda volt ez is, de valahogy hétköznapibb. (Persze egy hétköznapi Bach-csodában biztosan benne van Isten ujja is!)
A második rész Mahler jegyében telt, de Mahlertől egyetlen hang sem hangzott el. Kurtág György (Új üzenetek, op. 34a) öt zenekari darabja mintha Mahler egy-egy nagyszabású szimfóniatételének sűrítménye volna, epikus tablók címszavakba tömörítve. Sosztakovics V. szimfóniája pedig a színes tablók fekete-fehér művészi fotóreprodukciójának tűnt. Keller és a kiválóan felkészített Concerto Budapest mindkét művet magas színvonalon szólaltatta meg, más kérdés, hogy a Kurtág-darabról egy picit, a Sosztakovicséról pedig a Kellerétől nagyon más elképzelést dédelgetek magamban.
Molnár Szabolcs
(Zeneakadémia, december 7.)
