playliszt

És most nem a Zeneakadémia ősszel induló kamarazene fesztiváljának alcímére gondolok, hanem arra, hogy a Concerto Budapest múlt hétvégi hangversenyén (pontosabban hangversenyein) két szerző egy-egy műve csendült fel: az első félidőben egy első – bár a megjelenés dátuma miatt másodiknak nevezett –, a másodikban vagy, ha úgy tetszik, utolsóban pedig egy utolsó. A két szerző Chopin és Beethoven…

A „Beethoven” és az „utolsó” szavakból azonnal kitalálhatjuk, hogy a IX. szimfóniáról van szó. A szólistákkal és a Nemzeti Énekkarral kiegészült Concerto Budapestet Keller vezényelte, s talán minden egyes közreműködőről elmondható, hogy a maximumot beleadta az előadásba, ebből fakadóan maximálisan el is fáradt. Csak hogy a gigantikus Kilencediket megelőzte még egy félidő, mely a legkevésbé sem volt bevezetőnek nevezhető.

Chopin f-moll zongoraversenye, illetve az est külföldi vendégművésze, a grúz Khatia Buniatishvili igen fajsúlyossá tette a koncert első felét is. Tavaly novemberben már volt szerencsém hallani Buniatishvilit és a Concerto Budapestet, amikor is Grieg zongoraversenyét adták elő. Akkor indokolatlan tempóingadozásokkal (a gyors részekbe való belegyorsításokkal, a lassú szakaszokban való elkényelmesedéssel, a túl virtuóz részek lelassításával), valamint erőszakos hangmegütésekkel és felesleges teatralitással vádoltam. Mindemellett természetesen elismertem lenyűgöző virtuozitását, összességében azonban mégis szkeptikusan ültem be a múlt heti koncertre. Hála az égnek, szembesültem vele, hogy mindenkinek vannak rosszabb, de ami jelenleg fontosabb, jobb napjai. Buniatishvilinek most jó napja volt. Nagyon jó.

Chopin műve annyi szabadságot enged a pianistának, annyira zongorista nézőpontból lett komponálva, hogy a tempóváltások egy csapásra természetessé, sőt autentikussá váltak. A művésznő érzékenysége, látványosan lírai előadásmódja, ugyanakkor határozott zenei kitörései mind azt bizonyították, hogy Buniatishvili rendkívül otthonosan mozog Chopin világában. A hősiesen harsogó akkordoktól a lélegzetet (s még a köhögést is!) elállító pianissimókig ezer és ezer hangszínt használt. Díszítései precízen kidolgozottak, mégis spontán hatásúak voltak, agogikái pedig találóak és változatosak. A zenekarral való együttműködését fegyelem jellemezte, s ez a fegyelem kölcsönösnek tűnt. Keller kiválóan eltalálta a hangzásbeli arányokat: egy mozdulattal le tudta csavarni a zenekar hangerejét, és akár egyetlen ütemre fel tudta tekerni azt. S ez még nem minden. Az arányok több komponens kikeveréséből álltak, a zenekaron belüli szólamok – pillanatnyi dramaturgiai szerepük szerint – világosan elkülönültek. Buniatishvili dinamikai skálája, valamint Keller sok-pont-egyes aránykeverése együtt egy, a közönség figyelmét mindvégig fenntartó hullámzást eredményezett, ami – mint holmi fűszer – kiemelte Chopin zenéjének ízét.

És akkor ezek után még lenyomnak egy Beethoven-Kilencet? Igen. Keller remek tempót vett, a zenekar szépen, izgalmasan építkezett. A darab első felében nem történt más, mint a hangok lejátszása, és egy így volt jó! Mindamellett, hogy nem vonom kétségbe a minden hang mögött rejlő tudatosságot, üdvözítőnek tartom, hogy néha adjuk elő a szimfóniát csak úgy simán, minden erőltetett „sokadik interpretálóként mutatnom kell valami újat”-frusztráció nélkül. A darab tehát ment, ment, mindenki hibátlanul, kockázat nélkül játszotta a szólamát, aztán megszólalt Cser Krisztián…

A basszus-belépés pillanatában feljegyeztem az előadást a képzeletbeli „emlékezetes Kilencedik-interpretációk” listára. Cser öblös, de nem öblögetős, erős, de nem erőszakos, elkülönülő, de nem kirívó hangjának és a szintén kiváló formában éneklő szólistapartnereknek (Rácz Rita, Csordás Klára és Megyesi Zoltán) köszönhetően életemben először éreztem élő koncerten úgy, hogy az énekes szólisták hozzátesznek a szimfóniához, többé teszik, nem pedig megakasztják azt. (És tudom, szentségtörés ilyet mondani, illetve kétséget kizáróan én nem voltam elég koncerten, ám mindez fikarcnyit sem von le az élmény értékéből.)

A Nemzeti Énekkar teljesítményére szintén nem lehet panasz. Mind kórus, mind zenekar bírta szusszal és koncentrációval az egyre csak fokozódó, és Keller vezénylete alatt meglepően felhevülő zárótételt, szóval bármennyire is nagy volt a falat, az est művészei egyesített erővel megrágták. Idekívánkozik hát egy frappánsnak szánt zárómondat: Reméljük, a műsornak ez csak az első előadása volt, s messze nem az utolsó…

Mona Dániel