playliszt

Gustav Mahler és Arnold Schönberg zenéje ezer szálon kapcsolódik egymáshoz, azt hiszem, hogy a két szerző életművében nincsenek olyan kompozíciók, melyek ne tudnának egymással kommunikatív viszonyba lépni. Mindezek ellenére nem kevés kétséggel készülődtem a Nemzeti Filharmonikus koncertjére, melyen az Egy varsói túlélő (Schönberg) és a II. szimfónia (Mahler) szerepelt. A karmesteri pulpitusra pedig egy számomra teljesen ismeretlen brit dirigens, James Judd állt fel.

James Judd

Mindezek után egyetlen mondatban össze is lehetne foglalni a hangverseny tapasztalatát: rendkívül magas színvonalú, kiérlelt, lenyűgöző és katartikus este volt, s biztos vagyok abban, hogy az élmény nem pusztán a várakozásokhoz képest tűnik ennyire elementárisnak. De azért kezdjük a várakozásokkal!

Mahler monumentális (nagyjából 90 perces) II. szimfóniája nem tartozik a sűrűn játszott Mahler-szimfóniák közé. A zenekar mellett kórust és két énekes szólistát is foglalkoztató művet az utóbbi időben két alkalommal hallottam, s mindkét előadás a darab problematikus mivoltára hívta fel a figyelmet. Az önálló szimfonikus költeménynek szánt első tétel (Todtenfeier – Gyászünnepség) és a még ennél is nagyobb időléptékben elgondolt finálé – gyengébb előadásokban – könnyen az aránytévesztés bizonyítékává válik. Kell-e ezt nekem egy esős hétfőn megkockáztatni?

Aztán itt van az a furcsa mahleri ötlet, hogy a Gyászünnepség után a karmester tartson egy minimum ötperces szünetet, s csak utána kezdődjön el a tulajdonképpeni – többé-kevésbé hagyományos felépítésű, négy tételes – szimfónia. Mindezt azzal is tetézték a mostani programban, hogy a szimfóniamonstrum előtt eljátszották Schönberg alig nyolcperces kantátáját. Hol lesz itt a szünet? Természetesen a Mahler-szimfónia első tétele után, mely megszakítás nélkül (valódi gyászünnepség gyanánt) követte a gázkamrába menetelő zsidók énekelt imádságát: „Halld meg Izrael!”.

Gustav Mahler

A szimfónia szünet után induló második tétele most valóban egy teljesenúj perspektívát képviselt. S ha valaki a lemészárolt ártatlanok emlékére eljátszott gyászzenét kissé külsődlegesnek és keresettnek gondolta (megjegyzem: nem volt igaza, hatásos és hiteles volt), a „második felvonás” végén felhangzó Klopstock-vers (Feltámadás-óda) egyik sora napnál is világosabban jelezte a két mű szoros összetartozását: „nem születtél hiába, nem éltél, nem szenvedtél céltalan”. S ezzel a Schönberg-mű is kiszakadt abból a túlhaladott, a gonosz és a bűntelen dichotómiájára hivatkozó holokauszt-narrációból, mely az Egy varsói túlélőt oly menthetetlenül bebetonozta saját korába, s emiatt a schönbergi életmű második vonalába tartózóvá vált: egykor iskolai tananyag volt, manapság alig-alig tűzik műsorra.

A narrátor szerepére Benno Schollum vállalkozott, szövegmondása teljes egészében beszéd- (sprech) és nem énekszerű (gesang) volt. A hangosítást sem sikerült tökéletesen beállítani, a zenekar szinte észrevétlen maradt a hangszóróból áradó szöveg mellett. De e részlet-technikai problémákat feledtette a zenei magvalósítás igényessége, s leginkább az, hogy a mű kompozíciós minőségével kapcsolatban nemigen lehetett kritikát megfogalmazni. Nem is oly biztos, hogy sokáig ott marad az életmű második vonalában.

Arnold Schönberg

James Judd nagyszerű karmester. Tökéletesen érti Mahler zenéjét, keze alatt a zenekari hangzás egységes, a faktúra hézagmentes, az összmunka hibátlan, a dinamikai beállítás elsőrangú, a legnagyobb forték üzembiztosak és sohasem túlvezéreltek, a karakterek világosak, az értelmezés és a tagolás mintaszerű. Ami nem tartozik össze, az az interpretációban sem mosódik egybe. A Gyászünnepség minden szakasza önálló értékűvé vált, a formálás világos kontúrjai egy csapásra megoldották a kompozíció vélt problémáit, ez a Mahler-tétel (is) képes túllépni a 19. századi programzene/szimfonikus költemény esztétikai ellentmondásain. S ahogy a szünet után elindult az Andante moderato tétel, az valóban olyan volt, mintha egy sajátos időszerkezetű regényben járnánk: hősünk ötven évvel korábban. Nagyszerűen rajzolódtak ki a Csodakürt-dalból (Szent Antal a halaknak prédikál) lepárolt harmadik tétel (dupla vagy triplafenekű) formájának körvonalai, most végre hallatszódott is a formálás szellemisége, szellemessége.

Az első vokális tétel (az Ősfény című Csodakürt-verssel) csodaszerű volt. Ahogy az alt hang (Wiedemann Bernadetté) minden hangszerrel, minden hangszerelési kombinációval tökéletes simaságú eleggyé volt képes összeolvadni, egyszerűen feledhetetlen volt, olyasféle akusztikai mirákulum ez, mely a gyanútlan zenehallgatót mindenféle hatással szemben védtelenné teszi. S végül a finálé. A színpadon kívül elhelyezett fúvósok (négy kürt és négy trombita) és az ütősök olyan látomásszerű effektusokat hoztak létre, melyet leginkább a proféták tapasztalhattak meg: semmi elmosódottság, semmi körvonalazatlanság, minden oly tiszta és éles, hogy a látomást semmi sem (vagy ha valami, akkor épp a szokatlan élesség) választja el a valóságérzékeléstől. A kórus (Nemzeti Énekkar), az alt és szoprán szólista (Fodor Beatrix) átszellemült hangon énekelt, a közönség pedig önfeledten és megrendülten ünnepelt.

Nagyon bízom benne, hogy James Judd már aláírta a következő koncertre szóló felkérést.

Molnár Szabolcs

(Művészetek Palotája, december 8.)