playliszt

Egy baj van a Kamara.hu fesztivállal. Hogy vége van. Beszámolónk a négynapos rendezvény zárókoncertjéről…

Azt hiszem, mindent megkaptam, amire a Kamara.hu utolsó hangversenyétől vágytam. Hallottam újfent a Baráti-Várdai-Várjon triót; hogy miként nyúl hozzá Simon Izabella egy ének-zongora darabhoz; Louise Pellerint, akiről 19-én lemaradtam (pedig az oboaáriák igencsak érdekeltek volna); és még egyszer hallhattam a két új fúvós-kedvencemet, Ib Hausmannt és Radovan Vlatkovićot – ráadásul együtt kamarázva. Utóbbi játékától maguk a zenészek is hátast dobtak. Várjon Dénes a koncert utáni pódiumbeszélgetésen egész egyszerűen úgy fogalmazott, hogy „olyan kürthang, mint amin Radovan játszik, olyan nincs”. Kaptunk ritkaságokat is, mint Sosztakovics Michelangelo Buonarroti verseire írt szvitje, és klasszikusokat is, mint a fesztivált záró Mozart-kvintett.

A koncertet Beethoven első opus-számmal ellátott kompozíciója, az Esz-dúr zongoratrió indította. A négytételes műben elsősorban a zongorának nyílt lehetősége a karakterek széles skáláját bemutatni, Várjon Dénes pedig nem hagyott lecsapatlanul egyetlen labdát sem. A széles legatóktól és huncut staccatóktól kezdve a rusztikus hangsúlyokon és gyöngyözően egyenletes skálákon át a monumentális fortékig és leheletnyi pianókig, minden pillanatban valami új színt hallottunk. Érdem lehet az is, ha valaki el tud játszani egy szakaszt kétszer ugyanúgy, még nagyobb érdem, ha el tudja játszani két teljesen különböző, mégis összetartozó módon, de hogy valaki kedvére váltogassa, hogy megvariálja-e az adott frázist, vagy épp ugyanúgy adja elő, mint három ismétléssel korábban, az egészen páratlan képesség.

De ne feledkezzünk el Várjon partnereiről sem, akik a péntek esti odaadással és profizmussal, de az akkorinál még nagyobb összhangban játszottak. Várdai István kitűnő érzékkel mérte fel hangszerének percenként változó szerepét – ha kellett, egyszerű basszust szolgáltatott, ha kellett, érzelmes melódiák szószólójává lett. Baráti Kristóf pedig a zongora és a cselló közti összeköttetést biztosította: hol a zongora csilingelő hangjaival énekelt együtt, hogy a mély húrokon vibrált a gordonka társaságában. A produkció egy szóval (és annak minden értelmében) harmonikus volt.

A szünet előtt elhangzott még egy hatalmas alkotás, a már említett Sosztakovics-szvit. A basszista Kovács István személyében a fesztiválon először szólalt meg nem-szoprán hang. Sosztakovics legutolsó műve ez a 11 dalból álló ciklus, mely először ének-zongora, majd ének-zenekar formációra íródott. (Utóbbi bemutatását a szerző már nem élte meg.) Az igazságról, a szerelemről, az alkotásról, a halálról és halhatatlanságról szóló versek ezúttal Simon Izabella zongorázásával hangzottak el. Az első dal provokatív előjátéka, az egyujjas, dodekafon hangzásra hajazó „nyitány” olyan lelki húrokat pendített meg a darab első pillanatától fogva, amelyek a mű végre sem csillapodtak. Nincs igazi megoldás a kérdésekre, minden nyitva marad, és a semmiben lebeg. Ezt pedig nemcsak a szöveg sugallja, hanem Simon Izabella előadása, tehát maga a zene is. A dalok közt megteremtett csöndet csak a legbátrabbak merték cukorkapapírral megtörni. A legutolsó, Halhatatlanság című költemény után azonban megtörtént a legkedvesebb koncertmomentumom: a hosszú, feszült némaság. A tétel elején Sosztakovics egy kilencévesen komponált gyermekdalocskáját idézi (a mű tele van zenei utalásokkal), mely éles kontrasztban, mégis – talán valamiféle körforgást jelképezve – megmagyarázhatatlan kapcsolatban áll a halhatatlanság gondolatával. Ez az indulócska tér vissza a drámai énekhangvételű dal legvégén, majd a monoton, primitív zene egyre csak fogy, fogy, végül semmivé válik. Van is zene, meg nincs is. Halhatatlan, valahol bennünk…

Az ez után szükséges fejszellőztetést követően A pásztor a sziklán című Schubert-művét hallhattuk. A fesztivál folyamán egyre meggyőzőbb és színesebb hangú Pasztircsák Polina partnere ezúttal Várjon Dénes és Ib Hausmann volt. Az énekhangra, klarinétra és zongorára írt darab ismét lehetővé tette, hogy becsukjuk a szemünket, és gyönyörködjünk a kevésbé általános hangszerösszeállítások változatos ízeiben. Hausmann egyszerre volt pásztorsíp és duettpartner, Várjon Dénes pedig, mint egy mesélő, összefogta a művet.

Ha már ízekről beszéltem, Mozart zongorára és fúvósnégyesre írt Esz-dúr kvintettje (amely egy kései mű, így ellentétben-, viszont Esz-dúr hangnemű, így kapcsolatban áll a korai Beethoven koncert elején elhangzott zongoratriójával) igazi nyalánkság volt. A Kamara.hu korábban megismert művészei (Louise Pellerin, Radovan Vlatković és Ib Hausmann) a hazai fagottélet egyik legjelentősebb alakjával, Lakatos Györggyel kiegészülve olyan minőségi kvartettet alkottak, amelyet nagyon meg kell becsülnünk, hogy volt szerencsénk hallani. Mindez Várjon Dénessel, a fesztivál és a produkció kulcsfigurájával, igazi örömzenévé változott. Minden muzsikus letette zenei névjegyét búcsúzásként: Pellerin énekszerűen oboázott, Lakatos melodikusan fagottozott, Vlatković lágy és alázatos hangon kürtölt, Hausmann a maga Hausmannos humorát csempészte bele klarinétjátékába, Várjon pedig ismét a játékmester szerepében szórta ki újabb és újabb hangszíneit és karaktereit az ujjaiból. Mindezt Mozart zenéjére – kell ennél jobb zárlat a Kamara.hu végére? A válasz: találkozzunk jövőre ugyanekkor, ugyanitt!

Mona Dániel

fotók: Zeneakadémia / Mudra László