playliszt

Bölcsőtől a sírig. Nem, nem Liszt Ferenc művéről van szó, csupán próbálom meghatározni azt a célközönséget, amelynek a Kamara.hu szombati napjának programja szólt. Három esemény a gyermekkoncerttől a kinőhetetlen esti hangversenyig – végigültük a Kamara.hu legsűrűbb napját.

Délelőtt 10:30 előtt lelkes zsivaj töltötte meg a Zeneakadémia épületét, ugyanis a „mesélős látogatás a zene varázsbirodalmába kicsiknek és nagyoknak” kicsijei izgatottan várták a Babart a X. teremben. Délután 17 órára a Büfé telt meg az irodalom iránt érdeklődőkkel, ugyanis a két művészeti vezető, Simon Izabella és Várjon Dénes ezen a közvetlen, a koncertteremnél családiasabb helyszínen tartotta meg Spiró Györggyel való beszélgetését. Este héttől pedig a már megszokott színvonalú koncert koronázta meg a napot. És hogy miért írok ilyen tárgyilagosan és unalmasan tulajdonképpen elhanyagolható, illetve később is kifejthető témákról? Mert Spiró György közvetítésével megtanultam Vas Istvántól: minden írást az első két bekezdés kihúzásával kell kezdeni. Én ezzel a kettővel járultam hozzá Vas igazához, úgyhogy most kezdődjék is a harmadik bekezdés!

Sokszor megállapítom: bohóckodni csak úgy lehet, ha a bohóc az elbohóckodás tárgyának minden (de értsd: minden) fortélyát ismeri, technikailag kifogásolhatatlan, és csak afelett szórakoztató és szórakozott. Nos, Holló Aurél ütőművészt és Ib Hausmann klarinétművészt látni kígyót bűvölni, az ez az eset…

A Babar című matinénak az volt a titka, hogy válogatott zenészek adtak elő válogatott zeneműveket egyszerű magyarázattal, de a zene komplexitásából cseppet sem engedve. Egy koncert, amely Debussyvel indul, egy Farkas Ferenc-dallal (!) és szórakoztató ütőmuzsikával folytatódik, majd Francis Poulenc zenéjével zárul. Egyik sem tipikus kakaóprogram, de a gyerekek képesek befogadni, ha megfelelően tálalják nekik. No, meg azért is képesek rá, mert nem hülyék… Nagyon nem! És itt van a kulcs a sikeres gyerekprogramokhoz: nem szabad lenézni a gyerekeket. Egyszerű, de korántsem egyértelmű alapszabály.

Néha magam is ámultam a kölykökön. Holló Aurél kérdésére, hogy mi a leggyorsabb jármű / mód, hogy eljussunk Afrikába, a következő válaszok érkeztek: repülőgép, rakéta, űrhajó, hang, fény. Ebben a sorrendben! (Hajszálon múlt, hogy nem találták ki a megfejtést, a gondolatot.) 3–8 éves gyerekek. Olykor zörgő hangszereket kaptak a kezükbe, máskor színes ceruzákat és papírt, közben pedig jó érzékkel csepegtették beléjük a tudnivalókat, nem utolsósorban pedig a zenét.

A mesélő Für Anikó, az illusztrátor Gévai Csilla (aki élőben festette meg Babart, amíg szólt a zene), a már említett zenészurakon kívül az énekesnő Pasztircsák Polina és a zongoraművésznő Simon Izabella olyan összművészeti programot valósított meg, amely valóban szórakoztató és tanulságos volt „kicsiknek és nagyoknak” egyaránt.

Szintén egy társművészetre, pontosabban az irodalom és a zene kapcsolatára helyezte a hangsúlyt a Spiró Györggyel való délutáni beszélgetés. Ib Hausmann és a Casals Quartet rövid zenei bevezetése után Spiró olvasott fel egy részletet egyik regényéből. A részlet természetesen – sok más téma mellett – a zenéről is szólt, de talán ez volt a legkevésbé lényeges tulajdonsága.

A szövegen keresztül érdekes gondolatok merültek fel formáról, hatásról, alkotásról. Megnyugodtam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem tud klasszikus zene hallgatása közben dolgozni – ti. annyira kell koncentrálni a zenehallgatásra. (Sajnos mégsem hasonlíthatom magam Spiróhoz, mert én popzene közben sem tudok…) Belelátni egy író fejébe, megismerni alkotófolyamatának részleteit, olyan intelligens kikapcsolódás, amelynek szükségességét kiválóan ismerték fel a művészeti vezetők. A társművészetek bekapcsolásával új színt vittek a kamarazenei fesztiválok világába.

A szombat esti koncert volt az egyetlen, amelyiken nem hallhattuk Simon Izabellát és Várjon Dénest. Tartottam tőle, hogy az ő személyiségük, látványos barátságosságuk nélkül a koncert veszteni fog családias és szerethető hangulatából, de a két művészeti vezető nem bízott semmit a véletlenre, és olyan művészeket léptetett fel, akik megőrizték a hangverseny otthonosságát. A koncert főszereplője a cselló volt, melyen ezúttal Claudio Bohórquez játszott. Érdekes összehasonlítani, mennyire különböző csellózások is lehetnek emlékezetesek, tekintve, hogy Bohórquez játéka merőben eltért Várdaiétól. Feltűnt bal kezének könnyed, légies használata: egy-egy húrt épp csak lefogott, és keze már a levegőben is volt, mikor vonójával az üresen maradt húrt zengette. Háromszor is színpadra lépett: Schubert, Debussy, illetve Richard Strauss egy-egy művében.

Az előző napi koncertről írt kritikában kifogásoltam Veronika Eberle hegedűjének hangját. Nos, mivel hangszercsere aligha történt, nem tudom, mi okozta, de Schubert Notturnójának legelejétől éreztem, hogy ez most úgy szól, ahogy a művésznő szeretné. Az est zongoristája Katja Skanavi volt, aki kevésbé karakteres, a többi hangszerrel kevésbé egyenrangú hangot ütött meg a zongorán, mint a házigazdák. A Casals Quartet megbízható játékát Ib Hausmann emelte igazán emlékezetessé. Az egész koncertre picit talán jellemző szürkeség, óvatosság a klarinétművésznek köszönhetően Mozart A-dúr klarinétkvintettjében szempillantás alatt kiszínesedett és megbátorodott. Fantasztikus zene! És el sem hiszem, hogy Babar, Spiró és Mozarték belefértek ebbe a napba.

Mona Dániel