playliszt

Egy kívülálló szemszögéből nézve mondom: nem vagyok híve az egyesített, grandiózus kórusoknak – a nagyság legtöbbször a művészi teljesítmény rovására megy. Másfelől, mint olyan, aki vett már részt nagyszabású közös zenélésben, azt mondom: nincs annál nagyobb élmény, mint sokan egy közös célért önfeledten együtt dolgozni. Van lehetőség majd’ félezer embert szó szerint összhangba hozni úgy, hogy közben a jó hangulat is megvan? Igen, lehet: ez az „Énekel az ország”.

Bár ezzel a névvel csak 2005 óta lehet találkozni, a programsorozat előzményei jóval korábbra nyúlnak vissza. Még 1986-ban jött létre az azóta is elsőszámú spiritus rector Hollerung Gábor vezetésével a Budapesti Középiskolások Egyesített Kórusa-projekt. A kezdeményezés aztán túlélte a rendszerváltást, a „kötelezőség” megszűnését –1991-től a korábbi gyakorlattól eltérően nem tanárok delegálták csoportjaikat, hanem egyénileg kellett jelentkezni –, és a lelkesedés nem hogy csökkent, hanem egyre nőtt: a kezdeményezés országos méreteket öltött és az évente megrendezett esemény házigazdájává az időközben megnyílt Művészetek Palotája vált.

Az „Énekel az ország”-projekthez az elmúlt évek gyakorlatához hasonlóan az ország bármelyik – legyen az vidéki vagy fővárosi – nem hivatásos kórusa csatlakozhatott. Természetesen közösséghez nem tartozó magánszemélyeknek is volt lehetőségük énekelni: az elmúlt hónapok szombatjain részt vehettek egy direkt erre a produkcióra felkészítő alkalmi vokális együttesben, amely egyben a feltörekvő kóruskarnagy-generációnak is jó gyakorlatozó-terepül szolgált. Nem maradt el a hangversenyt megelőző kórustábor sem, ami – feltehetőleg – nagyban hozzájárult a produkció sikeréhez. (De ha nem is, a kórustagok jó közérzetét minden bizonnyal biztosította.) Mindemellett a „zenei alapot” ezúttal is a Budafoki Dohnányi Zenekar „szolgáltatta”.

Az idei változás abban nyilvánult meg, hogy a rendezvény ezúttal a nagyobb-szabású „Budapesti Nemzetközi Kórusünnep” része lett, ezért a közreműködők névsorában külföldi vokális együttesek is feltűntek. Másrészt a jubileumra való tekintettel (az esemény mégiscsak 10 éve fut ezzel a névvel és ezen a helyen) minden eddigit meghaladó volt az érdeklődés. Ezért – első alkalommal – nem egy, hanem két egymást követő napon kettő „Énekel az ország”-koncert volt, ugyanazzal a műsorral. Jelen recenzió szerzője a pünkösdhétfőin volt jelen, amelyen, mintegy megidézve a kezdeti időszakot, csupa budapesti kórus volt, nem számítva a vendég norvég és kazah kórusokat. (A fellépő kórusok listáját lásd itt.)

A nagyszabású vállalkozás keretében korábban már egyaránt megszólaltak kortárs kompozíciók és az oratórikus irodalom klasszikusai ; koncepció volt továbbá, hogy lehetőleg ne legyen ismétlés a műsorban. Ezúttal – újfent tekintettel a jubileumi alkalomra – a legeslegelső alkalommal megszólaltatott Orff-művet, a Carmina Buranát (1935-36) vették elő, „felvezető” első félidőként pedig a „civilben” tubavirtuóz Szentpáli Roland Magnificatja (2003) hangzott el.

A rendezvény művészeti vezetőjének és az est karmesterének, Hollerung Gábornak karnagyi-, szervezői- és pedagógiai teljesítményéről ezúttal is csak a legmelegebb hangon lehet írni. A gigantikus méretű vokális együttes pontos intonációval, relatív érthető szövegmondással – gondoljunk arra, hogy közel 500 ember nézett „farkasszemet” a közönséggel – és a dimenzióira rácáfolva sok helyen rendkívül áttetsző és rugalmas hangon szólaltatta meg mindkét monumentális erőket felvonultató kompozíciót. Bár egy-két ponton lehetet érzékelni némi tempóbeli ingadozást, ennek ellenére az énekesek nem estek szét a bonyolult kórusfúgákban sem, ráadásul rendkívül jól bírták hanggal az extrém magasságú vagy mélységű állásokat is. És ezen a ponton újra meg kell ismételnem: nem képzett (kórus)énekesekről van szó, hanem olyanokról, akik szabadidejüket áldozták a két kompozíció vokális szólamainak betanulására.

A zenekar, bár látszólag ezen az estén másodlagos szerepe volt, kifejezetten jó formát futott. Megsüvegelendő produkciót nyújtott a rézkar mindkét (számukra megerőltető) műben, és nagyon szép megmozdulásokat lehetett hallani a fafúvósoknál is, kiemelve a Magnificat második tételének dzsesszimprovizáció-szerű angolkürtszólóját. Egyedül a vonósok szóltak kicsit fáradtan, ám könnyen lehet, hogy ez azért volt, mert a kompozíciók méreteihez képest legalább egy – de inkább több – pulttal kevesebben voltak a kelleténél.

A koncert egyetlen visszatérő problémája is némileg az utóbbi ténnyel volt kapcsolatos: a különböző előadói csoportok közötti egyensúly nem mindig volt rendben. A Carminában – amint arra előzetesen számítani lehetett – a kórus néha egyszerűen háttérbe szorította a zenekart, különösen a fafúvókat és a vonóskart. Le kell azonban szögezni, hogy félelmetesen szólt egy ekkora kórus például a híres O, Fortuna tételben, amely olyan katartikus hatást váltott ki mindkét megszólalásakor, hogy az arány tulajdonképpen senkinek sem számított. (Mellesleg tudni érdemes, hogy a bemutatón is egy mamutkórus működött közre; így a most hallottak inkább szolgálják a „szerzői akaratot”, mint pl. a nemrég megjelent Jos van Immerseel-dirigálta „historikus” felvétel, ahol az erősen redukált, például csak hat-hat hegedűt foglalkoztató vonóskarral szereplő Anima Eterna zenekart egy mindösszesen 40 fős kórus egészíti ki.)

Szentpáli darabjában viszont, melyet a szerző eredetileg is Hollerung Gábornak és a Budafoki Dohnányi Zenekarnak írt, egyensúly szempontjából kicsit minden fordítva volt. Mivel ez volt a kezdő műsorszám, lehet, hogy  a kórus kissé meg volt szeppenve; mindenesetre furcsa volt nézni, hogy ott áll ennyi ember, és arányaiban nem jön annyi hang, amint azt előzetesen várni lehetett – és amit aztán a Carminában meg is kapott a közönség. De lehet, hogy inkább az egyes, kihangosított szólamoknak volt „köszönhető” a balanszbeli probléma. Sőt, továbbmegyek: lehet, hogy magával az amúgy is ingadozó színvonalú kompozícióval van a baj; a kihangosított szólamok már csak a „nem természetes” hangszínük miatt mindig is ki fognak szólni, mindig is erőszakosabbnak fognak tűnni a normál hangoknál. Megértem, hogy a basszusgitár erősítés nélkül nem szólal meg és az énekesek, illetve a rapper – mert hogy ilyen is volt – hangosítását is végső soron akceptáltam, de nem értettem, hogy az amúgy is nagy hangerőre képes zongorát és szaxofont minek kellett még tovább erősíteni, nem beszélve a dobfelszerelésről. Ennek a hangszernek a túlzott használata amúgy sem nyerte el a tetszésemet, mert nagyban gátolta a mű „komolyan” vehetőségét – pedig amúgy a rendkívül eklektikus darabban lenne egy-két, szigorúan „komoly” szemmel nézve is elismerésre méltó rész.

Végül, de nem utolsó sorban szólni kell az est énekes szólistáiról is. Rácz Rita számomra nagyon meggyőző volt: a Magnificatban tökéletesen elhitette a közönséggel, hogy tulajdonképpen egy dzsesszénekes díva, miközben Orff kompozíciójában meggyőzően produkálta a „standard” operai hangzást. Lehet, hogy zsenialitása beárnyékolta a szólisták egy részét, és ezért éreztem mellette fakónak mind László Boldizsárt a Szentpáli-darabban, mind Bátki Fazekas Zoltánt a Carminában, aki mellesleg jól hallhatóan „megküzdött” a darab egyes részleteivel. Üdítően hatott viszont Serbán Attila, akiről először azt hittem, hogy a könnyűzenés hangvételű Magnificatban fog feltűnni, azonban az Orff-műben hallhatta a közönség, pozitívan rácáfolva minden előzetes várakozásra.

Ma, amikor futószalagon gördülnek le a technikásabbnál technikásabb, ámbár rendre egy kaptafára „készülő” előadók, különösen fontosak az „Énekel az ország” hangversenyei. A hallgatóságnak – azt gondolom – a legnagyobb tanulság most is ugyanaz volt: hiába a technikai perfekció, átélés nélkül egy zenei előadás nem ér semmit. Egyszerűen jó volt nézni, hogy 500 ember minden igyekezetét beletéve, teljes odaadással dolgozik egy produkcióért, majd annak végeztével együtt tud örülni a közös sikernek.

Másrészt az „Énekel az ország” a zenei magaskultúra megszűnését vizionálóknak is reményekre adhat okot. Ugyanis a kóruskultúra részben azt a szerepet tölti be, amit a sportnál a tömegsport. A rendezvény így a klasszikus zeneművészet fennmaradása szempontjából is hasznos: alkalmanként közel ötszáz embernek okoznak életre szóló élményt. Ráadásul rengeteg barát, ismerős, családtag jött el a hangversenyre; ezek közül sokan nem biztos, hogy egyébként is elmennének vagy voltak már egyáltalán komolyzenei koncerten. A kezdeményezés léte és színvonala nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy a résztvevők máskor is ellátogassanak egy-egy komolyzenei eseményre.

Németh Zsombor

Posztós János fényképei a vasárnapi előadásról készültek