playliszt

Ez még viccnek is rossz, de ha átvitt értelmű bombára gondolunk, abból több is robbant március 24-én a MÁV Szimfonikus Zenekar és Várjon Dénes közös koncertjén, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Hogy milyen bombák?

Elsőként a Grieg: a-moll zongoraverseny dobpergéssel felvezetett tutti-bombája, mely óriási aláhulló zongora-lavinát indít el. Aligha lehet koncertet hatásosabban kezdeni, mint ezzel a magvas, operai függönyt helyettesítő (ne felejtsük a dobpergést, mely a függöny tekerőjének bemelegedő hangja), villámcsapásszerű (dobpergés = vihar előtti csend) és figyelemfelkeltő gesztussal, a zeneirodalom egyik leghíresebb a-moll akkordjával. Körülbelül itt dőlt el, hogy emlékezetes estében lesz részünk. A Csaba Péter kezére kiválóan reagáló MÁV Szimfonikusok és azt est szólistája, Várjon Dénes a szó legnemesebb értelmében elkezdték a hangversenyt. Az említett zongora-lavina után már tényleg borítékolva éreztük a minőséget. A tempó se nem túl gyors, se nem túl lassú; a ritmizálás se nem túl unalmas, se nem túl agresszív… Várjon keze alatt gazdagon zengett a zongora. A következő futamok éneklőek, csilingelőek, hárfaszerűek – s ki tudja még, hány jelzővel illethetőek – voltak.

Igazságos volt a „verseny”, hiszen a zenekar is kiválóan teljesített. Az egész Grieg-művet a dússág, a teltség jellemezte. A csellószekció témamegszólaltatása – az apróbb belépési aszinkronitásoktól eltekintve – egészen lenyűgöző volt, mostanáig a fülemben él. Egyedül az oboa esett áldozatul: az előnytelen hangarányok következtében alulmaradt, miközben a zongorával kellett volna édes párbeszédet folytatnia. Sem először, sem a visszatérésben nem tűnt ki a zenekari hangszőnyeg és a zongora közül.

Várjon Dénes a zongora-lavinát követően is bombasztikus formában játszott. Nemcsak a három tételben mutatott különböző karaktereket, hanem tételeken belül is színesen és izgalmasan jelenítette meg a zenében rejlő hangulatokat s azok változásait. Minden apró hangra gondosan figyelt, játékából kiolvashattuk, hogy zongorázása az utolsó szünet milyenségéig tudatos. S hogy mennyire érzékeny pianista, azt a ráadásban játszott Schumann: Warum? éteri hangjaiban is bizonyította.

Még több zenei bomba robbant a hangverseny második felében, hiszen Mahler II. (c-moll) „Feltámadás” szimfóniája tartogat néhányat belőlük. A közel százperces mű többször felér egy kisebb csúcsra, majd összeomlik, hogy hamvaiból újra építkezhessék. Ezeket az újraépítkezéseket képtelen voltam egyetlen másfélórás folyamat részeiként érezni; ténylegesen fejlődés nélküli újraindulásokként hatottak. Így történt, hogy a sok-sok hangbomba nem összehangolva robbant, hanem váratlanul – nem sikerült erősíteniük egymást.

Sajnos olykor élesedett az elkerülhetetlen gikszer-bomba is, ezúttal a rezeseknél. A Mahler-szimfóniában nem egyszer hallottunk pontatlan intonációval belépő kürtöket, trombitákat. Ezeken a hangzásokon kimerültség és kisebb dekoncentráltság érződött, ami egy ekkora darabnál persze emberi és természetes.

Nagy dicséret illeti a zenészeket a hangerő fokozásáért. A kottatartójuk felett elfújó fúvósok, az oldalról betársuló rezesek, és az énekesek… A vokális szólamokra nem lehetett panasz. Az est két énekes szólistája, Rácz Rita és Meláth Andrea hangfajuk legszebb oldalát mutatták. Komoly, mégis lágy, erős, mégis simogató hangjuk elérte a beethoveni és a mahleri célt: hozzátett a tisztán szimfonikus zenéhez. S végül a kórus… A Nemzeti Énekkar kirobbanó formában volt, pontosabban van, ugyanis rövid időn belül nem először nyűgöztek le. Azok a basszus záróhangok! Az a szopráncsillogás! A kórus tagjai egyéniségekből álló bonthatatlan egységet képez. Épp amilyen a koncert is volt: egyéniségekből álló egység.

Mona Dániel