Elég régóta rágódik rajta a filozófia, hogy vajon van-e olyasmi, hogy lélek. A problémát, ugye, az adja, hogy az általunk megfigyelhető jelenségek – például az élőlények körében – nem mindig adják önmaguk kielégítő magyarázatát. Ha nincs lélek, ahogy az egyik oldal állítja, akkor jó lenne valahogy körülírni mondjuk az élő és az élettelen közti különbséget, ez pedig talán még nem teljesen tisztázott. Ha van, ahogy az ellentábor állítja, akkor jó lenne valahogy egyértelműen rámutatni, hogy mégis micsoda a lélek. A kérdést megnyugtatóan még mind a mai napig nem sikerült tisztázni.
A ma esti koncert a Zeneakadémia Nagytermében azonban érdekes – ha nem is kifejezetten a tiszta ráció eszközeivel operáló – adalékkal szolgál a problémafelvetéshez: mert mégis, mi hiányzik vajon egy koncertből, ha szép hangokat hallunk sorban egymás után?
Talán éppen az l-betűs szó.
Bevallom, a körülmények úgy hozták, hogy teljes tudatlanságban ültem be a Nagyterembe, fogalmam sem volt, mi a műsor és kik játsszák, annyit tudtam csak, hogy majd Gyenyisz Macujev is része lesz a programnak. Ebben az üdítő, ártatlan állapotban, szívemet mintegy szélesre tárva vártam az első hangokat, aztán nagyon hamar elkövetkezett a hamvas ártatlanság elvesztésének keserű pillanata, ugyanis a Bécs-Berlin Kamarazenekar elkezdte Wolfgang Amadeus Mozart G-dúr szerenádját, közismertebb nevén a Kis éji zenét. Eleve, számomra kérdés, hogy valaki miért választaná műsorszámnak a zeneirodalom egyik leglerágottabb csontját (e tekintetben a K. 525. jegyzékszámú Mozart-mű rokonságot mutat a lélek létezésének kérdésével), de ez valószínűleg inkább az én fantáziám szegénységére utal, hiszen bármelyik előadónak támadhat olyan gondolata bármelyik műről, amely megosztásra érdemes. Ha azonban a bécs-berlinieknek támadt is bármiféle gondolata, azt valószínűleg gondosan kint felejtették az öltözőben, nehogy beleakadjon a vonó. Félreértés ne essék, a darabot úgy játszották el, ahogy kell: szép, telt, zengő hangzással, minden hang a helyén volt satöbbi – de ebben az „ahogy kell”-ben a „kell” szón tessék a hangsúlyt érteni. Mint valami kötelezettséget, úgy vezették elő a művet, holott az tele van szellemességgel, ötlettel, frissességgel, vidámsággal, legalábbis Mozart még, gondolom, így tervezte. Ehelyett klisék és darálás folyt a színpadon. Állítom, egy magára valamit adó hentes ennél nagyobb bevonódással kockázza fel a pörköltnekvalót.
Márpedig egy olyan darabot unalmasan előadni, amelyet a közönség minden egyes tagja csak csillagászati számmal kifejezhető alkalommal hallott már, felér egy emberiségellenes bűntettel. Mozart forog a sírjában. A Kis éji zene szórakoztató zenének készült, nem unatkoztató zenének, és szerintem baromi kínos, hogy végig azon járt az agyam, hogy mikor lesz már vége, illetve hogy nagyon nagy neveletlenség lenne-e elővenni a Harry Pottert.
Szerencsére egyszerre csak vége lett a szenvedéseimnek, és jöhetett a következő műsorszám, Dmitrij Sosztakovics I. zongoraversenye. Ez volt az a bizonyos pont, ahol Gyenyisz Macujev szerepelt a műsoron, méghozzá briliánsan. Ez az ember tud zongorázni, és ezt minden kétséget kizáróan be is bizonyította, szem- és fültanúim vannak rá. Az egy dolog, hogy elképesztő precizitással és sebességgel pergette ki a hangokat a billentyűkön, mert az azért elvárható akármelyik előadótól, aki pódiumra áll, hogy el tudja játszani a darabot. Macujev játékában a hallatlan fölényesség, hajlékonyság, ötletteliség volt számomra megragadó, mindemellett az én nagy mániámnak, a hangszínjátéknak is eleget tett: voltak csengő hangok, voltak tömör hangok, voltak szárazak és koppanósak, és voltak súlyosak is, ahogy a darab diktálta. Ráadásul Macujevnek, egyesekkel ellentétben, voltak gondolatai a darabról, és úgy tűnt, ezeket szíves-örömest megosztja a közönséggel. Néha elvesztem a kisformában, az volt a benyomásom, hogy Macujev tempókezelése mintha időről-időre az érthetőség rovására menne, de ez mind, amit ellenében fel tudok hozni.
A zenekar itt is hozta a formáját azon alkalmakkor, amikor Macujev nem játszotta le őket, és sajnos ebben a darabban elég sok szerepet bírt adni számukra a szerző. Belépésproblémák, további szépre csiszolt dögunalom, tempóproblémák tarkították a produkciót, ráadásul a brácsa szólam legalább öt új brácsásviccre elég disznóságot művelt a játék során. Említettem már, hogy az együttesben a Bécsi Filharmónia és a Berlini Filharmónia művészei játszanak? Helyezzék el, kérem, ebbe a kontextusba a mondandómat.
A Sosztakovics-mű vonószenekart és szólótrombitát ír elő a zongorista mellé, a mai estén Tarkövi Gábor, a Berlini Filharmonikusok első trombitása játszotta a szólamot, méghozzá Macujevhez hasonlóan parádésan. A technikai virtuozitás mellett az ő játékára is jellemző volt a kifinomult hangszínkezelés, az ötletteliség és a zeneművel való kapcsolattartás, így joggal kaptak mind a ketten hatalmas ovációt. Ezt meg is hálálták a közönségnek, hiszen ráadásként meghallgathattuk a félidő végén Leonard Bernstein Rondo for Lifey című rövid darabját, majd pedig Macujev tekert még egyet a zongorán második ráadásnak: bravúros és virtuóz jazz-improvizációt játszott, amely ékesszólóan és nagy nyomatékkal adta át – mindazoknak, akik esetleg nem figyeltek korábban – azt az üzenetet, hogy “Macujev tud zongorázni”.
A szünet után a Bécs-Berlin Kamarazenekar mintegy fenyegetőleg újra megjelent a színpadon, bár erre elég sokat kellett várni: miután betereltek minket, egy ideig nem sok minden történt, csak bennem éledt föl a remény, hogy talán elmarad a második félidő, de fájdalom, nem így történt. A zenekar, miként Voldemort nagyúr is, visszatért, és folytatta tovább a muglivadászatot zene- és emberiségelleni bűnök szaporításának kétes dicsőségű munkáját. Szép kedélyesen elfűrészelték Pjotr Iljics Csajkovszkij C-dúr vonósszerenádját, amely talán kevésbé ismert, mint a Kis éji zene (bár a második tétel gyakran szerepel „Örök klasszikusok” című gyűjteményekben), viszont legalább annyira alkalmas szórakoztatásra és unatkoztatásra egyaránt. Az együttes, írjunk a javukra ennyi konzisztenciát, az utóbbi mellett döntött. Az a sanda gyanúm támadt, hogy még senki nem szólt nekik például arról, hogy egyenletes nyolcadok, triolák vagy tizenhatodok játszása esetén érdemes rangsorolni az egyes hangokat formai, harmóniai és dallami szempontok alapján, mert ettől a közönség számára nem csak az derül ki, hogy pontosan hogyan is működik a zenemű, hanem az is, hogy ez a működés az előadókat is érdekli. Töredelmesen bevallom, hogy e helyt egy idő után tényleg elővettem a Harry Pottert: beláttam, hogy hiábavaló minden jó szándék és minden remény, az unalom unalom marad. Annyit mindenesetre megállapítottam, hogy az elképzelés és a bevonódás hiánya abban nem akadályozta meg a muzsikusokat, hogy csodaszép hangzást produkáljanak, így a darab előadása során akadt egy-két ritka pillanat, amikor a puszta akusztikus élmény elhitette velem, hogy tényleg zenét hallgatok – de ez mindig gyorsan elmúlt.
Sajnos nem lehetett gyorsan szabadulni, mert a darab után még ráadást is kaptunk, elsőként Csajkovszkij Anyeginjéből Lenszkij áriájának cselló átiratát, majd pedig Joseph Strauss Polkáját. Egyikben sem cáfolta meg igazán a zenekar a korábbi benyomásaimat, így hát nagyon kedves gépzenélésen kellett túlesnünk, szerencsére ezek már nem voltak hosszúak.
Ennyire erős érvrendszert már nagyon rég hallottam amellett, hogy ha azt akarjuk, hogy a koncert ne csak nyomokban tartalmazzon zenét, bizony szükség van hitre, alázatra, akaratra, képzelőerőre és önfeledtségre – azaz csupa olyasmire, amit hagyományosan a lélek hatókörébe szokás utalni. Egy koncert persze nem fog eldönteni egy évezredek óta tartó vitát, de ma este kiütéssel győztek a lélek hívei. Harry meg közben megalapította Dumbledore Seregét (a Defenzív Szakkört), és hát, még ha nem is föltétlen a Nagyterembe való, ez sem kis teljesítmény.
Czinege Ádám
