playliszt

A három Abbado, avagy Bretz Gábor sikere a Teatro Comunale színpadán 

Akit a jó sorsa múlt héten az észak-olaszországi Emilia-Romagna tartomány székhelyére vetett, az mindjárt három Abbadóval is „találkozhatott”. Közülük a legkiemelkedőbb, Claudio, korunk nagy karmestere sajnos koporsóban feküdt (megejtően kisméretűben) Bologna egyik legősibb temploma, a Santi Vitale e Agricola közepén felravatalozva. Fia, az elhunyt művészhez megszólalásig hasonlító Daniele Abbado színházi és operarendező olyan fontos személyiségek részvétnyilvánítását fogadhatta – a halott előtt tisztelgő százak között –, mint Giorgio Napolitano köztársasági elnök, Romano Prodi ex-miniszterelnök vagy éppen Stephane Lissner, a milánói Scala intendánsa.

A – szűk, családi körben lezajlott – temetés előtti estén éjfélig álltak sorban a megrendült bolognaiak, hogy leróhassák kegyeletüket Claudio Abbado ravatalánál

Mindeközben a Teatro Comunaléban a harmadik Abbado – Claudio unokaöccse –, Roberto vitte diadalra Wagner Parsifalját éppen száz évvel azután, hogy Bologna nagy múltú operaháza Itáliában elsőként mutatta be a német mester utolsó művét. Méghozzá közvetlenül a három évtizedes bayreuthi kizárólagosság lejárta után: mindjárt 1914. január 1-én (miként azt a budapesti Népopera is tette, a fiatal Reiner Frigyes vezénylete alatt). 

A „szent ünnepi színjáték” mostani bolognai sikeréhez jelentősen hozzájárult Bretz Gábor is, aki Gurnemanz szerepében debütált.

A bolognai Teatro Comunalét két és fél évszázada, 1763-ban nyitották meg Gluck, a nagy operareformátor Il trionfo di Clelia című alkalmi művével.

Száz évvel később a Teatro Comunale mindenekelőtt Wagner műveinek itáliai bemutatásával tűnhetett ki a nagy konkurens, a milánói Scala mellett, amely viszont számos Verdi-ősbemutatóval büszkélkedhetett.

Richard Wagnert – Bologna díszpolgárát – ábrázoló relief a Teatro Comunale előcsarnokában

A Teatro Comunale barokk előcsarnoka, balra a Wagnert és Verdit ábrázoló domborművekkel

Ismert történet, hogy amikor Verdi 1871-ben beült a Lohengrin kottájával a kezében a mű bolognai előadására, hiába bújt meg „inkognitó” az egyik páholyban, fölismerték és „Viva Verdi!” kiáltással köszöntötték őt.

Jól illik a Teatro Comunale wagneriánus, „avantgárd” hagyományához, hogy a Parsifal ezúttal igencsak rendhagyó fölfogásban volt itt látható – olyanban, amely előzőleg már a brüsszeli La Monnaie operaházban is nagy feltűnést keltett. Romeo Castellucci – az előadásnak egy személyben rendezője, valamint díszlet-, jelmez- és világítástervezője – a megváltás történetét voltaképpen a kárhozatévá fordította át. Mindeközben a három felvonás három különböző esztétikai világot is képvisel. Az elsőben a Grál-közösség a természetbe visszahúzódva él, egybeolvadván az őserdővel, ahol a lovagok rejtekre lelnek a külvilág, a civilizáció fenyegetése elől. Nem Parsifal az első, aki ide betörve bűnt követ el (megöl egy hattyút); a „tiszta balga” állati és emberi csontokat talál, korábbi szörnyű tettek emlékeit.

Andrew Richards (Parsifal)

A második felvonásban Klingsor varázskertje elemeire szétesett kéjtanya, az ember szexuális tárggyá való lealjasításának kémiai laboratóriuma, dehumanizált kupleráj.

Balra: Anna Larson (Kundry)

A meditatív alaptónusú harmadik felvonás szcenikája immáron teljesen elvont: a színpadon megállás nélkül lépdelő, a nézővel szembemenetelő, nagyszámú, civilbe öltözött statisztéria már nem a Grál-közösséget, hanem magát a megváltást kereső emberiséget képviseli. Nagypéntek reggelén is csupán a csillagos égboltot látjuk, amint „a térré váló idő” roppant zenéje alatt egyre csak tágul. A „nagypénteki varázs” sem igazán jöhet létre, mivel a konok menetelés már e csodálatos zene alatt „beindul”. A kozmikus távlatot végül a felhőkarcolók technikai civilizációja zárja el előlünk: Parsifalt hiába koronázták a Grál királyává, menthetetlenül egyedül marad; sem Kundry, sem Gurnemanz nem lehet többé a társa. „Erlösung dem Erlöser”? – Parsifal örökre a megváltás keresésére kárhoztatódik

Bretz Gábor (Gurnemanz) és Andrew Richards (Parsifal)

Ha a rendezés – különösen a harmadik felvonásban – kielégítetlenül hagyta is (többé-kevésbé szándékoltan) a nézőt, a Roberto Abbado vezényelte előadás zenei színvonala alig hagyott kívánnivalót maga után. A nemzetközi énekes gárdából a legkevesebb tapsot a bukott Grál-király alakítója kapta, pedig nem szolgált rá erre: az évek óta Bayreuthban is Amfortasként hallható Detlef Roth tenorszínű, lírai baritonja inkább csak szokatlan lehetett az olasz közönség számára. Hibátlan volt Arutjun Kotchinian (Titurel) és Lucio Gallo (Klingsor), és szép mezzo hangon szólaltatta meg Kundryt Anna Larson, habár a középső felvonás – a Parsifal elcsábítására tett kísérlet – végére érezhetően kifáradt. Szép és erőteljes tenor hanggal bír a címszereplő Andrew Richards – kár, hogy német szövegejtése elfogadhatatlan. Gurnemanzként Bretz Gábor mindenekelőtt hangjának fényesen ragyogó, baritonális, felső régiójával hódította meg a bolognaiakat. Ő volt az est legtöbb ovációt kapó énekeseinek egyike – megérdemelten, mivel szerepdebütálása további jelentős Gurnemanz-alakítások kiindulópontjának tűnik. Egyszóval: bravó, Bretz – csak így tovább!

Mesterházi Máté

(A fotókat Mesterházi Máté és Rocco Casaluci vezényli)