playliszt

Állatok farsangja – persze, ki ne ismerné? A zoológiai fantázia szerzője Camille Saint-Saëns, ez talán az egyik legismertebb műve, dacára annak, hogy csak barátai szórakoztatására írta, s - éppen emiatt - megtiltotta, hogy nyilvánosan is előadják. Csak halála után, barátai által hozzáírt narrációval együtt ismerhette meg a nagyközönség ezt a hallatlanul szellemes karikatúra-sorozatot, melyben - kicsúfolván zenésztársait és önmagát is - a zongoristák is helyet kaptak az állatok között.

Saint-Saëns említésekor általában az Állatok farsangja, az Orgonaszimfónia és a Sámson és Delila jut eszünkbe, pedig a 96 évet élet zeneszerző életműve ennél jóval szerteágazóbb és gazdagabb. De mit is tudunk még Camille Saint-Saëns-ról? Párizsban született 179 évvel ezelőtt, 1835. október 9-én. Édesapja, Jacques-Joseph Saint-Saëns egy Normandiából érkezett földműves család sarja, a Belügyminisztériumban dolgozott, mint tisztviselő. 36 évesen megházasodott, feleségül vette a nála 11 évvel fiatalabb Clémence Collint. Az ifjú pár a fiatalasszony nagybátyjához, Monsieur és Madame Masson-hoz költözött. Még az esküvő esztendejében, röviddel a kis Camille megszületése után Masson úr és az ifjú férj elhunyt, a kisfiú a két asszonyra maradt. Nagynénje kezdte zongorára oktatni. Igazi csodagyerek volt. Már két és fél éves korában dallamokat pötyögött a zongorán, háromévesen írta meg első művét, melyet a párizsi Conservatoire őriz nagy becsben máig is. Írni-olvasni is megtanult, mielőtt betöltötte 3.életévét. Ötévesen kielemezte a Don Giovanni partitúráját, hét esztendősen már latinul olvasott. Rendszeresen járt hangversenyekre édesanyjával, kritikusi vénája is korán megmutatkozott.

A szerző mesélte: „Elkísértem anyámat egy zenekari koncertre. Az ajtónál álltunk, anyám szorosan fogta a kezem. Először csak egy hegedű hangját hallottam, de nem tetszett. Úgy tűnt a zenekar erről másképp gondolkodik, mert csatlakozott hozzá és egy nagyon szép vonós rész következett volna, de sajnos a rézfúvósok hirtelen megszólaltak, szinte berobbantak a zenébe. Felálltam és kiabálni kezdtem: Azonnal hagyják abba! Nem hallom a zenét!”

A kis Camille tízévesen adta első nyilvános hangversenyét, melynek műsorán Beethoven c-moll-, és Mozart K. 450-es jegyzékszámú B-dúr zongoraversenye szerepelt, utóbbihoz a kisfiú saját maga írta a kadenciát. Ugyanezen estén azt is felajánlotta a Pleyel-terem zeneértő közönségének, hogy Beethoven 32 zongoraszonátájának bármelyikét eljátssza ráadásnak. A korabeli újságok részletesen taglalták az eseményt. A párizsi Zenei szemle egy fiatalemberről ír, akinek a neve „egyet jelent egy ötszászfrankos bankjeggyel”. A koncert híre az Egyesült Államokba is eljutott, a bostoni Musical Gazette 1846. augusztus 3-i tudósítása szerint "van Párizsban egy Saint-Saëns nevű, mindössze tíz és fél éves fiúcska, aki kotta nélkül eljátssza Händel, Sebastian Bach, Mozart, Beethoven és több modern mester műveit".

Saint-Saëns 1848-tól a Párizsi Conservatoire növendéke volt. Orgonát Benoist-tól, zeneszerzést és hangszerelést pedig Jacques Halévy-től tanult. Mindemellett órákat vett még korrepetícióból és éneklésből is. E korai időszakból származik még néhány mű: egy scherzo kiszenekarra, az A-dúr szimfónia, a Dzsinnek című remek kórusmű, mely Victor Hugo versére készült és számos románc. Széleskörű érdeklődése, fantasztikus előadóművészi és zeneszerzői tehetsége sok ember barátságával ajándékozta meg, Berlioz, Liszt, Rossini, Gounod tüntette ki figyelmével. A muzsikán kívül belekóstolt a csillagászatba is, tagja volt a francia Asztronómiai Társaságnak. Mikor 1858-ban sikerült eladnia egy kiadónak a harmóniumra és zongorára írt Hat duót, az érte kapott 500 frankért teleszkópot vásárolt.

Mint előadóművésztől, körülbelül 30 percnyi hanganyag maradt fenn az utókor számára.

„Zongoraművészként gyakran turnézott, és a ragyogóbbnál ragyogóbb virtuózok korában a tisztaságot, igényességet és klasszicizmust képviselte. Valószínűleg a zenetörténetben elsőként játszotta el Mozart valamennyi zongoraversenyét. Ugyanakkor a saját muzsikájával nem sokat haladt előre. Egyesek titokban örültek, hogy ez a fenomenális, ámde kissé arrogáns muzsikus elme oly kevés sikert arat zeneszerzőként. A mindig szellemes Berlioz azt a csípős megjegyzést tette róla, hogy "mindent tud, csak a tapasztalatlanság hiányzik belőle".” /Harold C. Schonberg/.

Saint-Saëns szinte minden XIX. századi műfajban alkotott, de legsikeresebbnek a hagyományos, bécsi receptet követő kompozíciók bizonyultak, vagyis a szonáták, kamaradarabok, szimfóniák és versenyművek. Bachon és Beethovenen nevelkedve és Mendelssohn, valamint Schumann által megbűvölve a bécsi muzsikának francia karaktert kölcsönzött, ezek emlékét szalondarabok, operák, spanyol és egyéb egzotikus kompozíciók őrzik. Mint korának minden becsvágyó szerzője, ő is írt operákat. A zenetudósok az 1890-ben bemutatott Ascanio-t tartják a legjobbnak, az utókor mégis a Sámson és Delila mellett tette le a voksot. Összesen 13 operát írt, néhány cím közülük: A sárga hercegnő, A pénz csengése, Heléna és a VIII. Henrik.

A komponista magánélete elég szerencsétlenül alakult. Éles kritikáival, kíméletlen megjegyzéseivel temérdek ellenséget szerzett magának. Lenézte Debussy, D’Indy, Richard Strauss és César Franck zenéjét, s ezzel a zenésztársadalom egy részét elidegenítette magától. Egyszer hangversenyt adtak a tiszteletére, a karmester Sir Thomas Beecham volt. Saint-Saënst is meghívták az egyik próbára. A karmester kínosan lassúnak érezte a muzsikát, de a szerző jelenlétében nem mert változtatni a tempón. Hogy mégis történjen valami a zenében, eltúlzott néhány zenei súlyozást. Később Sir Beecham megkérdezte a zeneszerzőt, mit gondol az interpretációjáról. „Fiatal barátom” - volt a válasz - „Én már elég öreg vagyok, megismertem az összes karmestert. Mindössze két fajta van: gyors és lassú.”

Külsejét tekintve Saint-Saëns kicsi és piperkőc volt, nagyon indulatos. Pierre Lalo így írta le: "Alacsony volt, és valahogy furcsamód emlékeztetett egy papagájra: ugyanaz az élesen metszett profil, csőrszerű, horgas orr, nyugtalan, eleven, szúrós szemek... Olyan peckesen járt, mint egy madár, és gyorsan, pattogón, furcsán selypítve beszélt." 1875-ben, 40 évesen megnősült, elvette a 19 esztendős Marie-Laure Truffot-ot, de a házasság nem sikerült. Saint-Saëns édesanyja ellenezte a dolgot, és - legyünk őszinték - a komponista sem volt egy könnyű eset. Két fia született, mind a kettő meghalt, az egyik haláleset csak hat héttel előzte meg a másikat. Camille mindezért a feleségét hibáztatta, és három évre rá, egy közös nyaralás alatt egyszerűen faképnél hagyta. Később hivatalosan is különváltak, a felesége sohasem látta őt többé.

1857-ben kinevezték a Madeleine-templom orgonistájává, itt játszott 1877-ig. Itt hallotta őt rögtönözni Liszt Ferenc, mire így kiáltott fel: „Ő a legnagyobb orgonista a Földön”

1861-65-ig Saint-Saëns az École Niedermeyer tanára volt, tanítványai között olyan nevekkel találkozhatunk, mint André Messager, Eugene Gigout és Gabriel Fauré. Mindhárom növendékével életre szóló barátságot kötött, de a legbensőségesebb kapcsolat Fauréhoz fűzte. Minden elfojtott érzelmét és apai szeretetét az ifjú komponistára pazarolta, egyszerre egyengetve annak zeneszerzői pályafutását és betöltve a „jóakaratú nagybácsi” szerepkörét Fauré egyre népesedő famíliájában.

Saint-Sanës Bussine-nel karöltve 1871-ben megalapította a Nemzeti Zenei Társaságot, mely szervezet francia szerzők egész nemzedékének lett keresztapja. A Társaság, melyet Romain Rolland „a francia művészet bölcsőjének és szentélyének” nevezett, azt tűzte ki célul, hogy közönséget toborozzon az új francia zenének. Ami a francia muzsikában 1870 és 1900 között történt, innen indult. Bemutatták Franck, D’Indy, Chabrier, Bruneau, Chausson, Dukas, Lekeu és Ravel műveit. De Saint-Saëns nem állt meg a francia határon... Ő volt az első, aki Liszt Ferenc műveit bemutatta Franciaországban, néha a saját költségén szervezett hangversenyeken vezényelte a magyar szerző műveit. Hazájában szinte elsőként kezdett rajongani Wagnerért, elszántan hadakozott a kritikusokkal a Tannhäuser és a Lohengrin elismertetéséért. Egyik Oroszországban tett látogatása során megszerezte a Borisz Godunov kottáját és hazatérve színre vitte azt. Mindig azt tette, amit a zene szempontjából a legjobbnak gondolt.

Édesanyja 1888-ban bekövetkezett halála után összeomlott. Algériába utazott gyógyulást keresni, mely ország 1873-ban tett első látogatása óta a kedvencei közé tartozott. Ez idő alatt az ingóságait Dieppe-be vitette át, ahol később, 1890-ben létrehozták a Saint-Saëns Múzeumot.

A következő években sokat utazgatott, jórészt koncertturnék kapcsán, így jutott el Dél-Európába, Dél-Amerikába, a Kanári-szigetekre, Skandináviába és Kelet-Ázsiába is. Ez idő tájt, egy ausztriai nyaralás során született meg az Állatok farsangja, melynek előadását azonban - tekintélyét féltvén - megtiltotta, kivéve a leghíresebb tételt, A hattyút.

A Durand kiadó felkérte, hogy vállalja el a Rameau összkiadás szerkesztését. 1900-ban Égi tűz című kantátájával nyitották meg a világkiállítást. II. Vilmos császár még ebben az évben Érdemrenddel jutalmazta, a rákövetkezendő esztendőben pedig a Szépművészeti Akadémia igazgatója lett.

Miután Franciaországban hírneve halványulni kezdett, Amerikában és Angliában még mindig szívesen látott karmester volt. 1906-ban látogatott el először Amerikába, koncerteket adott Philadelphiában, Chicagóban, Washingtonban, és 9 év múlva visszatért, hogy előadásokat tartson New York-ban és San Franciscóban.

1910-től már idejének nagy részét Egyiptomban és Algériában töltötte, az algériai Színház öt operáját is bemutatta, meglehetős sikerrel. Zongorista karrierjét 1921 augusztus 6-án egy hangversennyel fejezte be: 7 darabot adott elő, zongoristaként eltöltött 75 évét jelképezve. Ez év augusztus 21-én tartotta utolsó zenekari próbáját, decemberben még nekifogott néhány hangszerelésnek, de egy hónap múlva meghalt.

Saint-Saëns jobb zeneszerző volt, mint amennyire megbecsülték. Zenéje tele van vitalitással. „Örök értékű marad eleganciájával, befejezettségével, tiszta körvonalaival, hamisítatlan profizmusával. Ez a zene a klasszikus hagyományban gyökerezik, bármennyire eltávolodott is az ortodox formától. Saint-Saënst nevezhetjük az első neoklasszikusnak. Minden műve klasszikusan elegáns. Korának francia muzsikusai közül ő volt a legfegyelmezettebb” - írja róla Harold C. Schonberg.

Kétszer pályázott a Római Díjra, de egyszer sem nyerte el... Egyszer Massenet-t az Akadémia tagjává választották. Ez volt az a cím, amelyre Saint-Saëns egész életében mohón vágyott. A mindenkinek kedvében járni akaró Massenet táviratot küldött neki: "Kedves Kollégám! Az Institut szörnyű hibát követett el." Mire a címzett visszatáviratozott: "Tökéletesen egyetértek Önnel!". Pár évvel később ő is tagja lett az Akadémiának, a halhatatlanok táborának. 

Playliszt