playliszt

Öt éve alakult, magam három éve – a „névadó”, Szervánszky Endre születésének centenáriumán – hallottam először a Szervánszky Quartetről. A kvartett-életút szempontjából tehát kifejezetten fiatal ez az együttes, mely nem szokványos összeállítású műsort adott a FUGA-ban.

A koncert a legfrissebb darabbal, Beischer-Matyó Tamás 2013-ban befejezett (mezzoszopránra, brácsára és csellóra szerzett) művével kezdődött és a legkorábbival, Maurice Ravel F-dúr vonósnégyesével (1903) ért véget. A kettő között Erich Wolfgang Korngold D-dúr vonósnégyesét (1945, op. 34), majd Samuel Barber vonósnégyessel kísért dalát (Dover Beach, op. 3, 1931) hallottuk. Beischer-Matyó Tamás Walt Whitman szabad versére (In Cabin’d Ships at Sea) írt trióját Hajdú Diána (ének) valamint Moré László (brácsa) és Szervánszky-Cavaye Natasha (cselló) adta elő. (A csellista hölgy a zeneszerző Szervánszky képzőművész testvérének, Szervánszky Jenőnek az unokája.)

Beischer-Matyó nagylélegzetű kompozícióját egy viszonylag egyszerű dramaturgia tartotta mozgásban. Két – szövésmódjában, hangvételében, tempóérzetében eltérő – szakasz váltakozása alakította a darab felszínét. Az angol nyelvű szövegmondás nem igazán volt plasztikus, a műsorlapon olvasható Szabó Lőrinc fordítás pedig kissé félrevezető volt. Pusztán a zenére figyelve mindenesetre úgy tűnt, hogy a zeneszerző két nézőpontot érvényesítve formálta a szöveget kompozícióvá, mintha egy külső és egy belső történés, egy objektív és egy szubjektív, egy prózai és egy lírai aspektus feszülne újra és újra egymásnak; a darab legvégén pedig – mégiscsak a valóság művészi reprezentációjával találkoztunk – a tárgyilagosság oldódott fel. Megkapóan, érzékenyen, hatásosan.

Otthon újraolvastam a szöveget (az eredeti nyelven is), és nem érzékeltem a nézőpontok ilyetén való direkt szembenállását, a szövegdramaturgia és a zenei dramaturgia között feltehetőleg nincs is szorosabb kapcsolat. A zene nem illusztrál, hacsak a mozgalmas „objektív” szakaszokat nem feleltetjük meg a tágas óceánon suhanó hajó svungjával („Itt érezzük a hosszú lüktetést, a végtelen mozgás ár-apályát” – ahogy Szabó Lőrinc fordításában olvashatjuk). Az önvigasztaló, lírai befelé révedések inspirációja viszont egy másik sor lehetett, mert „mélabús ütem”-ről is szól ám az „óceán éneke”. A „könyv” maga a költői létezés célja, „rendeltetése” pedig nem csupán annyi, hogy a „szárazföldnek legyen emléke”, a könyv maga is olyan „mint egy magányos bárka”. Whitman komplex költői képének belső szerkezete puszta (néma) olvasás révén nem adódik ily könnyen, nem ennyire magától értődő. A zenei szerkezet viszont igen hatásosan tárta fel e komplex kép struktúráját, s ha a részletek tekintetében nem minden zenei megoldás ragadott magával, az összkép nagyon is meggyőző volt.

A zenei szerkezet szempontjából Korngold vonósnégyese semmilyen problémát nem vetett fel. Tisztességgel végigvitt szonáta-forma az első tételben, pedáns triós-forma (még vissza is kellett lapozni!) a scherzóban, refrénes felépítés a lassú tételben (Like a Folk Tune). Egyedül a finálé zenei dramaturgiájának tipológiáját nem érzékeltem első hallásra. A kérdés nem az, hogy 1945-ben van-e esztétikai relevanciája ilyesféle formatípusok üzembiztos működtetésének, hanem az, hogy a Korngold által felvetett zenei gondolatoknak, ötleteknek jól állnak-e ezek a típus-formák. Azt hiszem, hogy nem; máshogyan fogalmazva: a zenei matéria nem elég érdekes ahhoz, hogy ilyetén szakítsanak ki önmaguk számára hosszabb időt. Viszont arra nagyon is jó volt ez a Korngold-kvartett, hogy regisztráljuk: a Szervánszky Quartetnek „van füle”, a négy muzsikus igen szépen összecsiszolt intonációval muzsikált, úgy tűnt, hogy az együtthangzás (akusztikai, fizikai értelemben) végig kontrollált.

Pozitív meglepetés volt Samuel Barber fiatalkori darabja, az „anglomán” Dover Beach című darabot 21 évesen írta az amerikai zeneszerző. A darabon (harmóniafordulatain) érezhető Richard Strauss hatása, de a lépték, az üde ösztönösség, a tágasság tagadhatatlanul amerikai. Miközben hallgattam, úgy éreztem, hogy erre a műre Ligeti György szinte változatás nélkül elmondhatná mindazt, amit a kaliforniai zeneszerzésre mondott négy évtizeddel később: olyan tradíciót képvisel, mely következetesen antitradicionalista. A Matthew Arnold szövegre komponált dalban Hajdú Diána otthonosabban mozgott.

Jó ötlet volt a koncertet Ravel vonósnégyesével zárni, a négy muzsikus (Papp Dániel, Stefkó Mihály, Móré László és Szervánszky-Cavaye Natasha) oldottan, stílusosan, eminens kamarazenei erényeket felvillantva játszott.

Molnár Szabolcs

(FUGA - március 16.)