playliszt

– a grazi styriarte fesztivál idei „sztárja” A tündérkirálynő volt

Aranyba foglalható minden hang, amelyet leírt, mondja rajongva Henry Purcellről (1659–1695) Nikolaus Harnoncourt, a styriarte fesztivál spiritusz rektora. „Orpheus britannicus”-ként emlegették őt, támasztja alá újabb érvvel lelkesedését az eredeti-hangszeres játék – 85. életévében is – fáradhatatlan apostola.

Harnoncourt már a személye és művészete köré szerveződő  – idén június 20. és július 20. között zajló – stájer fesztivál második évében, 1986-ban elvezényelte a Dido és Aeneast, 2004-ben pedig a Salzburgi Ünnepi Játékokon szavatolt az Artúr király színpadi produkciójának szenzációs zenei színvonaláért. „Purcell a nagy zeneszerzők legeslegelső sorában foglal helyet” – szögezi le Harnoncourt, elismerve, hogy ezúttal régi szerelmét élesztette föl, amely a Concentus Musicus Wien kezdeti éveitől datálódik: „Akkoriban egy egész éven át Purcell gambafantáziáin dolgoztunk, és teljes koncertműsorokat töltöttünk meg a három, négy, öt, hat és hét gambára írott Purcell-fantáziákkal. És már akkor láttuk, milyen zseniális zene ez.”

Afféle egzotikus orchideának érzi Nikolaus Harnoncourt a 17. századi Anglia zenei kertjében Purcell muzsikáját: „VIII. Henrik és I. Erzsébet idején remek komponistákat teremtett Anglia. Csakhogy ezután a John Dowland-ok és William Brade-ek egész nemzedéke vonult száműzetésbe vagy pusztult el a polgárháborúban. Ettől kezdve az angol zene az olyan külföldiekből élt, mint Händel vagy Haydn. Sehol sem látok magas színvonalú s eredendően angol zenét. És akkor egyszer csak megjelenik Purcell! Ő már új eszköztárat használt persze, ám mégis kapcsolódott az Erzsébet-kor nagy zenéjéhez. Ezt vettük észre már a Concentus kezdeti időszakában is, amikor Purcell rengeteg művét előadtuk, tisztán instrumentálisakat, de sok énekes darabot is, például Alfred Dellerrel, akinek hatodik érzéke volt ehhez a stílushoz.”

Purcell melódiáinak kimeríthetetlen gazdagsága éppoly lenyűgöző, mint zenekarának pompázatos hangszínei. A királyi üstdobok és trombiták, a Franciaországból importált oboák, a fagottok, az angol blockflöték, a vonósok és a gazdagon kiállított continuo-csoport – itt az érett barokkzenekar teljes arzenálja bevetésre kerül. És mind e hangszínek oly meglepő és sokféle módon egészítik ki egymást, amihez hasonlót csak a kortárs Lully operáiban ismerünk. Ám hogy kettejük közül ki volt a nagyobb komponista, az Harnoncourt számára nem kérdéses: „Összevetni őket olyan, mintha egy férget hasonlítanánk egy istenhez! Soha egyetlen hangot sem adnék elő Lullytől.” Még a firenzeiből párizsivá vedlett zeneszerző szép kórusai sem mérhetik magukat Purcell kartételeinek fantasztikus sokrétűségéhez és mesteri felrakásához. Purcell nagy számban írott ódáit ”lenyűgözően szépnek” nevezi Harnoncourt.

A tündérkirálynő („The Fairy Queen”) londoni ősbemutatója (1692) a 17. századvégi Anglia legköltségesebb színházi produkciója volt. Létrehozóik II. Jakab protestáns lányának – a trónjáról katolikus apját letaszító („Glorious Revolution”, 1688) – Mary királynőnek, valamint férjének, Orániai Vilmosnak kívántak vele hódolni. A semi-opera („fél-opera”) egyszerre akart megfelelni a színházi és a zenei érdeklődésű közönségnek. William Shakespeare Szentivánéji álom című drámáját (1595) Thomas Betterton kurtította meg, mint ahogy ő írta Purcell vokális tételeinek szövegét is. A zeneszerző öt terjedelmes – énekszámokat tánctételekkel váltakoztató – masque-ot (álarcos közjátékot) komponált, amelyek szereplői a színmű minden egyes felvonásának végén többé-kevésbé lazán kapcsolódnak be a shakespeare-i cselekménybe (a masque műfaja tehát nagyjából a francia barokk opera divertissement-jának felel meg).

Az első felvonás végén Titánia két tündére kigúnyol – királynőjük nem kis mulatságára – egy tehetségtelen költőt azaz fűzfapoétát.

Dorothea Röschmann (szoprán), Florian Boesch (basszus) és Elisabeth von Magnus (mezzoszoprán)

A második felvonás masque-jában maga az Éj altatja el énekével Titániát.

Éj: Dorothea Röschmann

A harmadik felvonás végén groteszk szerelmi zűrzavar keletkezik, akárcsak Shakespeare színművében.

Coridon és Mopsa: Florian Boesch és Terry Wey (kontratenor)

A negyedik felvonás végén Oberon – azaz valójában Vilmos – király születésnapját ünneplik meg.

Phoebus Apollo (vagy inkább King Elvis?): Florian Boesch. Kórus: Arnold Schoenberg Chor

Az ötödik masque elején Júnó istenasszony a hitvesi szeretetet dicsőíti, mire Hymen, a házasság istene – Titánia és Oberon (= Mary és Vilmos) mintaszerű frigyén felbuzdulva – ismét meggyújtja fáklyáját, amelyet a rosszul sikerült házasságok miatti kiábrándultsága oltott ki.

Martina Janková (szoprán), Florian Boesch és Elisabeth von Magnus

Mivel e masque-ok zenéje önmagában is meghaladja a két órát, már a Purcell halála (1695) utáni években bevált gyakorlattá lett A tündérkirálynőt önállóan – vagyis a shakespeare-i drámaszöveg nélkül – előadni. Ezt a praxist elevenítette föl az előadás rendezője, Philipp Harnoncourt (a karmester fia) is, aki a Purcell Society 2009-es kritikai kiadását nem mindenben követő, saját verziót állított össze a styriarte fesztivál számára. A semi-operából ily módon teljes operává előlépő zenemű Philipp Harnoncourt értelmezésében egyfajta barokk misztériumjáték à la Jedermann („Akárki”). Mint a rendező a műsorfüzetben írja: „Egy különös éjszaka folyamán találkozik a civilizált városlakó a természet küldötteivel, akik emlékeztetik arra, hogy ki is ő, honnan jön és hová tart az útja. Ez a színpadi alany nálunk pedig nem más, mint a Szentivánéji álombeli ifjú athéniaktól inspirált fiatal pár.”

A fiatal pár (táncosok): Max Niemeyer és Rita Sereinig

Jóllehet Philipp mértéktartó rendezése apró, ironikus aktualizálásokat is megenged magának, apja, Nikolaus Harnoncourt mindenekelőtt a nagy művészet kortalanságát hangsúlyozza Purcell legnagyobb szabású színpadi művéről szólva: „A régi művészet, ha 50 évnél régebbi, csak a legnagyobb alkotók maréknyi csapatától elfogadható. És ez minden művészetre érvényes – a képzőművészetre éppúgy, mint a költészetre vagy a zenére. Az ilyen művészet kortalan, nem szorul aktualizálásra, mert mindig aktuális, mint ahogy Arisztophanész vagy Euripidész vagy Shakespeare vagy Bach vagy éppen Purcell is örökké aktuális. Az ilyen művészet mindig kortárs művészet, és örökké modern marad.”

Mesterházi Máté

Fotók: Werner Kmetitsch