playliszt

A csillárok vörösaranyra tompított, meghitt fénye úgy olvadt egybe a barokk trombiták ódon ragyogásával, hogy az már önmagában is esztétikai élménnyel ajándékozta meg a Zeneakadémia közönségét. Bach és Telemann üstdob-ünnepélyességű, D-dúr zenekari darabjai jelképesen is a „régi” zene otthonává avatták a Nagytermet, amely egyszer talán egy budapesti barokk zenei fesztiválnak is központjává lehet…

Akiknek kétségeik lettek volna eddig, azok legkésőbb a vasárnap esti hangversenyen megbizonyosodhattak: a Nagyterem a barokk és általában a „régi” zene előadásának minden szempontból legideálisabb helyszíne Budapesten. A bizonyítékot nem kisebb sztárok hozták el nekünk, mint a német karmester, Thomas Hengelbrock és az ő Balthasar-Neumann-Együttese. Ez utóbbi eszményi hangzását, amelyhez magyar hangszerjátékosok is hozzájárulnak, az ilyenkor szokásos instrumentumokon kívül pl. theorba és hárfa is gazdagította. Igazán jelentőssé az eseményt azonban magának Hengelbrocknak a budapesti bemutatkozása tette, hiszen napjaink egyik legsokoldalúbb, legizgalmasabb karmester-egyénisége ő, akinek interpretációit – Monteverditől Kagelig– dicshimnuszokkal halmozza el a nemzetközi kritika.

Én magam vagy két évtizede figyeltem föl az akkor fiatal Thomas Hengelbrockra: a Bécsi Ünnepi Heteken vezényelt Gluckot – igen meggyőzően –, majd a Volksoper frissiben kinevezett főzeneigazgatójaként olyan intenzív The Rake’s Progresst vezényelt, hogy azt, míg élek, nem feledem. A most vasárnapi hangversenyről mindazonáltal felemás benyomásokkal távoztam. Igazi erényeit a karmester számomra inkább az est első felében és ott is rögtön a BWV 1069-es Bach-szvitben csillogtatta meg. Ahogyan az Ouverture franciás, lassú bevezetése egyszerre volt súlyos és könnyed, vagy ahogyan a (szédítő tempóban játszott) fúga-részben a táncos hetykeség egy pillanat alatt a passiók mélységeibe fordult – a bachi zenének ezt az olyannyira német vonását Hengelbrock maradéktalan következetességgel juttatta érvényre. Nem véletlen, hogy Bach mellett a nála sokkal kevésbé egyéni stílusú Telemann csakis vesztésre állhat – még akkor is, ha a tőle most megszólaltatott TWV 54:D3-as concerto grosso úgy egyébként pompás muzsika. Hogy azonban ezúttal az est második felében hallható Händel-pasticcio is „vesztésre állt”, azt már Hengelbrock számlájára kell írnom.

Úgy tűnik, mintha a zenei érzékiség, amelyet a fiatal Händel Itáliában sajátított el, s amelyhez londoni évtizedeiben is mindvégig hű maradt, a német karmestert kevésbé ragadná meg. Eszembe jut most Hengelbrock egyik mestere, Nikolaus Harnoncourt, aki Händel Alcináját úgy vezényelte el sok évvel ezelőtt Zürichben, mintha az európai szentimentalizmus, sőt a romantika is ezzel a művel vette volna kezdetét… Az Alcinából, Rinaldóból és más Händel-operákból Thomas Hengelbrock által összeállított pasticcióban azonban mintha csupán a zene gyors motorikájára helyeződött volna a hangsúly. Ahol pedig mód nyílhatott volna a bensőséges tűnődésre (például a „Lascia ch’io pianga” kezdetű, még Rómában született csodazenénél), ott a tempó bénítóan lelassult és kiürült.

Egy ilyen pasticcio létjogosultságát az adhatná meg, ha kivételesen nagy énekművészek jutalomjátéka lehetne. Csakhogy a két szólista – Kate Lindsey (Armida) és Steve Davislim (Rinaldo) – egyike sem nevezhető a barokk éneklés kiemelkedő képviselőjének. Tisztesség ne essék szólván: mindkettejük hangja elég csúnya. A Hengelbrock által diktált tempókat pedig győzték ugyan, de azon az „éppen hogy csak” módon, amelynek édeskevés köze van a barokk bel cantóhoz. Ismeretes tény, hogy operáit Händel kora legnagyobb énekes sztárjaira írta. Márpedig a tények makacs dolgok – még ha zenetörténetiek is.

Mesterházi Máté