playliszt

Aki az évad első két operabemutatójából választani szeretne, annak jó szívvel csak az Erkel színházi ajánlható: Dohnányi A tenor című vígoperája (1929) Almási-Tóth András rendezésében sokak számára fölfedezést jelenthet, míg az operaházi verista est – Mascagni Parasztbecsületje (1890) és Leoncavallo Bajazzókja (1892) – a svájci Georges Delnon színre állításában általános csalódást kelt.

Sorolni lehetne azon jelentős külföldi operarendezőket, akiknek egy-egy munkája égetően hiányzik a Magyar Állami Operaház repertoárjából. Georges Delnon nem tartozik közéjük. Parasztbecsület/Bajazzók-színre állítása sikeresen indulhatna „A legötlettelenebb operarendezés” európai uniós díjáért – már amennyiben léteznék ilyen. Mint ahogyan Madeleine Schleich színpadképei is méltán kiérdemelnék „A legrondább díszletért” járó kitüntetést. A Pinchas Steinberg által – életteli tempókkal, ám meglehetősen hangosan – vezényelt Mascagni/Leoncavallo-estnek inkább volna helye az Erkel Színházban, megvalósíthatván ott a „népopera” senki által közelebbről nem meghatározott eszményét.

A Parasztbecsület legnagyobb erőssége a vendégként föllépő bolgár tenor: Kamen Chanev (Turiddu). Partnerei: Heiter Melinda (Lola) és Lukács Gyöngyi (Santuzza)

A Bajazzók, egyszersmind az egész verista est „mentőangyala” a változatlanul remek formában éneklő Rost Andrea (Nedda). Partnere: Alexandru Agache (Tonio)

A Bajazzókban a jövő bariton ígéreteként lép föl Nagy Zoltán (Silvio). Partnere a képen: Pasztircsák Polina (Nedda)

Csibi Szilvia és Herman Péter felvételei

A „veritábilis” balfogásnak bizonyuló verista estnél lényegesen jobb ötlet volt Dohnányi Ernő remek vígoperáját, A tenort műsorra tűzni. Nagy kár azonban, hogy hiányzott a bizalom a mű operaházi rangú rehabilitációjához. Pedig ez a vicces zenetörténeti utalásoktól (főként Weber-, Mendelssohn- és Wagner-idézetektől) hemzsegő, vájt fülűeknek szóló opus inkább illenék az intimebb Ybl-házba, ahol 1929-ben már egyébként is ragyogó sikert aratott. Félő az is, hogy Almási-Tóth András ironikus-parodisztikus rendezése, valamint Vajda Gergely a partitúra értékei iránt szenzibilis vezénylete „elvész” az Erkel Színház viszonyai között. Ám legfőként: oly gazdag a magyar operairodalom, hogy e Dohnányi-gyöngyszemet el kellene rejteni az Operaházat az Erkelnél jóval nagyobb létszámban látogató külföldiek elől? Épp a német romantikától inspirált (egészében Strauss Ariadnéjával is rokon) és Rózsavölgyinél 1928-ban német nyelven kiadott – Németországban akkoriban sikerrel is játszott – A tenor nagyon is számot tarthatna a külföldi közönség újbóli érdeklődésére, sőt, talán meglepődéssel vegyes elismerésére is…

A „polgári értékeket” perszifláló rendezés fontos eleme a neobarokk motívumokat egymásra halmozó, Rózsa István tervezte díszlet. („Bürgerschaft muss sich Ideale bewahren” – hangzik eredetileg Góth Ernő német szövegkönyvében, amely Carl Sternheim Bürger Schippel c. 1913-as vígjátéka nyomán született.) A képen: Kiss András (Wolke, nyomdász), Farkasréti Mária (Jenny, Hicketier felesége), Szvétek László (Hicketier, gazdag polgár), Miksch Adrienn (Thekla, Hicketier lánya) és Szerekován János (Krey, hercegi hivatalnok)

A „polgári értékek” megmentője maga a tenor azaz Schippel, a muzsikus, csakhogy van itt egy bökkenő, azaz föllép a drámai konfliktus: Schippel nem tiszteletreméltó polgár, hanem egy jöttment, egy – proletár! A címszerepet (élete szerepét!) alakító Fekete Attila minden tenorok paródiáját adja – így az önmagáét is…

A gazdag polgár szép és nem oly szende lányára azonban nemcsak a hivatalnok (Krey) és a proletár (Schippel) vetnek szemet, hanem a kisváros snájdig, ám enyhén debil hercege is: Geiger Lajos az előadás legnagyobb szereposztási telitalálata! Miksch Adriennek (Thekla) viszont méltán jut a 3. felvonásban a mű legszebb áriája, hiszen ő nyújtja a produkció hangilag is legtökéletesebb teljesítményét.

Az előadás iróniáját a végsőkig fokozzák Lisztopád Krisztina vicces jelmezei (és még viccesebben „leleplező” alsóneműi…) Hogy azonban Dohnányi kamarazenei finomságú partitúrája rászolgált-e a látvány eme színes kavalkádjára, az legalábbis vitatható…

Rákossy Péter felvételei

A tenor 1929. február 9-i ősbemutatójáról szóló kritikáját Dr. Molnár Géza így fejezte be a Pester Lloyd másnapi számában: „A hallgatóság rendkívül hálás volt a komponistának, amiért az sem nagyképű pátoszt, sem elcsépelt zenei vicceket nem alkalmazott. Ami ezt az újdonságot leginkább jellemzi, azt két szóval szárnyaló derűnek [»beschwingte Heiterkeit«] nevezhetnénk. Ezt halljuk A tenorban. És mindenekelőtt zenét és megint csak zenét.”

Carl Sternheim (1878-1942), A polgárság hősi életéből c. drámaciklus írója – Ernst Ludwig Kirchner rajza 1916-ból

Dohnányi Ernő (1877-1960) – Makoldy József rajza 1922-ből

Mesterházi Máté