playliszt

A magyar labdarúgó válogatott ma játssza utolsó csoportmérkőzését az EB-n. A csapat már biztosan ott van a legjobb 16 között, a Portugálok elleni meccs már csak azt dönti el, mely országokkal kerülünk egy ágra az egyenes kieséses szakaszban. Hogy a ma estének csak ekkora tétje van, az nagyban köszönhető a június 18-án Izland ellen kivívott döntetlenünknek. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy az egész ország szorít a srácokért. Még a Wagner-napok zenészei is az öltözőben nézték a szünetekben a legutóbbi meccset, majd az eredménytől fellelkesülve nemzeti színű arcfestékben hívták be a közönséget a szokásos fanfárral a Siegfried harmadik felvonására.

Az eset felveti persze a kérdést: vajon hányszor keresztezte egymást a futball és a zene a múltban? A The Guardian cikkéből kiderül, hogy nem egyszer, és hogy gyönyörű példákat találni foci ihlette klasszikus zeneművekre.

A cseh Bohuslav Martinů az 1920-as években Párizsban élt. Ekkoriban komoly futball-lázban égett. Ennek a lelkesedésnek adott teret, mikor a lelátó hullámzó hangulatát, a rajongók feszültségét, örömét és kudarcát komponálta meg Félidő című darabjában. Ez a zenekari rondó – a szerző szavai szerint – „a szurkolók focimeccsen való feszültségét” ábrázolja, és ez a feszültség a prágai premier közönségén is megfigyelhető volt. Akárcsak egy focimeccsen, a közönség is két csapatra szakadt: egyesek kitörő lelkesedéssel fogadták, mások – elsősorban a nyilvánvaló Stravinsky-hatás miatt – megvetették a darabot.

Dmitrij Sosztakovics még Martinůnál is nagyobb focirajongó volt. Mohón követte a Zenit Leningrad csapatának működését, futball-cikkeket írt a szovjet sportsajtóba, illetve tiszteletbeli bírói címet is kapott, bár gyenge látása miatt sosem vezethetett mérkőzést. Makszim Gorkij visszaemlékezése szerint Sosztakovics úgy viselkedett, mint egy kisfiú: felugrott, üvöltözött és hadonászott. Az aranykor című balettjében egy futballcsapat sorsát mutatja be, ahogy látogatást tesznek a korrupt és dekadens Nyugaton. Az egész darab a focisták és más szovjet sportolók követendő zenéjének és a betegesen erotikus Nyugat táncainak kontrasztjára épül. (Sosztakovicsot bő egy évtizeddel később ismét megihlette a futball, ám akkor nem alkotott akkora opust, mint a balett.)

A labdarúgás a kilencvenes években Benedict Mason Playing Away című darabjának köszönhetően felkerült az operaszínpadra is. A Howard Brenton szövegén alapuló mű egy Terry Bond nevű focistáról szól, aki a csapatával a Bayern München ellen játszik az Európa Kupa döntőjében. A meccs-jelenet számos rendhagyó szereplőt (megszemélyesített labda, titokzatos bíró) és megoldást tartalmaz.

Mark-Anthony Turnage The Silver Tassie című operája az egyik legnyomasztóbb a sorban. A mű Seán O’Casey azonos című darabjából készült, és egy Harry Heegan nevű labdarugóról szól, aki az első világháborúban mindkét lábát elvesztette. A címben szereplő név egy trófeára utal.

Michael Nymant Nagy Elisabeth kérdezte a futballhoz való viszonyáról, és a sport zenéjében való megjelenéséről. A szerző így válaszolt a Magyar Narancs interjújában a kérdésre: „A ménkűbe! Tavaly, az EB-vel egy időben jelent meg az After Extra Time (Hosszabbítás után) című album. Két szám szól benne a fociról. Az egyik az Emlékmű, amelyet a Heysel-stadionban meghalt Juventus-szurkolók tiszteletére írtam. A másik, a Végeredmény című, egy dokumentumfilmhez készült, amely a Queen´s Park Rangersről szól. Nekik drukkolok. Ez a két tétel csak asszociáció révén függ össze a futballal. Viszont magát az egész After Extra Time-ot a futball játékszabályainak felhasználásával írtam. Az együttest két csapatra osztottam, egymás ellen játszottak.” A műből később filmzene lett Peter Greenaway A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője című alkotásában, illetve a szerző 11. szimfóniájának részévé vált.

(Vége az 1. résznek)

Mona Dániel