playliszt

Már a koncert első hangjaival felértünk a legmagasabb régiókba, ahonnan aztán egyetlen pillanatra sem szálltunk lejjebb. Tandorit, Kurtágot (és persze Beckettet is) kitekerve-összezavarva idézve: erre biztosan akarok majd emlékezni.

Respektálom a Művészetek Palotájának kockázatvállalását: kamarazenei koncertet – egyharmadában kortárs műsorral – szervezett a Bartók Béla Hangversenyterembe. Tabea Zimmermann (brácsa), Várjon Dénes (zongora) és Jörg Widmann (klarinét) remek összeállítású, kipróbált, kiérlelt, összecsiszolt programot játszott. A földszint szépen megtelt, a színpad feletti hangvetőt leeresztették, így a hatalmas térben ideális kamarazenei viszonyokat teremtettek. A 17. sorban ülve tökéletesen hallottam mindent. Persze mondhatnánk azt is, hogy „csak” a földszint telt meg egy, a hangszerük legjobbjaiból összeállított trió hangversenyére. Mozart, Schumann és Kurtág klarinét-brácsa-zongora trióit ezen az estén – ahogy a szünetben egy kiváló magyar muzsikus fogalmazott – a világ jelenlegi legkiválóbbjai szólaltatták meg.

Tabea Zimmermann

Nincs nehéz helyzetben a kritikus. A hangszeres teljesítményeket egyenként értékelve csak úgy tolulnak az emlékek. Valószínűleg utánozhatatlan, ahogy Tabea Zimmermann egy-egy hanggal más megvilágításba helyez egy egész zongorafrázist, ahogy angolkürtöt imitálva replikáz a klarinétra, ahogy lendületes, egyre mélyülő, majd hajszálnyira vékonyodó íveket karcol a hangzás felületére, s ahogy egy prím hangközt valóban melódiává formál – mindezt Mozart Esz-dúr triójában (K 498) figyelhettük meg. Mozartot szolgálta, Mozart előtt tisztelgett Widmann „földszagú” klarinéthangja, a regiszterek pregnáns elkülönülése, a beszúrt rövid, trombitaszerű akcentusok, a hangképzés korlátozhatatlannak tűnő fantáziája és a dallamívek természetes lélegzése. És persze e sok színt Várjon hallatlanul kidolgozott, kiegyenlített zongorázással fogta össze, klasszikus mértékkel, mégis impulzívan, páratlan reakcióidővel válaszolva a társakra. Az egyedi megoldások, a szubjektív nézőpontok tökéletesen artikulálódtak ebben a Mozart-interpretációban, ugyanakkor a lényeget – a három hangszer teljesen új hangminőséget jelentő, homogén hatású összhangját – a muzsikusok minden pillanatban érvényre juttatták.

Várjon Dénes

A folytatásban Schumann: a Fantáziadarabok klarinétra és zongorára (op. 73), melyet Várjon és Widmann tökéletes párost alkotva, magától értődő természetességgel, elánnal, lendülettel, mégis kontroll alatt tartva adott elő. Widmann finom gesztusokkal utalt a koncerten később játszott szólódarabjára, a Fantáziára, melyben a hangképzés „trükkjei” természetes módon ízesülnek, nem hivalkodnak, nem válnak öncéllá.

A Schumann-duett tükörképe, a szünet után játszott Meseképek brácsára és zongorára (op. 113) egészen különleges pillanatokkal hatott meg. Amikor a vallomásos hangot végig a tartózkodás, az intimitás regiszterében tartó előadás fel-felforrósodott, a műszerek bizonyára középfokozatot jeleztek volna, miközben magam a sírással küszködtem és a dallam felszárnyalását a harmadik tétel közepén már-már szemérmetlenül őszintének éreztem. Zimmermann és Várjon a zene valódi és félelmetes hatalmával szembesített.

Jörg Widmann

A fennsík további kiemelkedéseit szemlélve nem lehet szó nélkül hagyni Kurtág György Hommage à R. Sch. című varázslatos trióját. Mennél rövidebb, mennél koncentráltabb egy-egy tétel, annál sérülékenyebb, annál kiszolgáltatottabb az előadás felszínességének, esetlegességének. A tömörség, a töredékesség csak részben fogalmazásmód kérdése, legalább ennyire fontos, hogy a forma által a szerzői intenció, a koncentrált, elkötelezett előadásra való késztetés nyilatkozik meg. Esetlegességről, felszínességről – sem itt, sem a szólózongora-tételekből játszott mini-ciklus esetében – nem tudok beszámolni, annál inkább koncentrációról és elkötelezettségről, melyet – érzésem szerint – a közönségre is sikerült kiterjeszteni. A kompozíció – az előzményekhez képest meglepően hosszú – zárószakasza hátborzongató volt. A schumanni privátmitológia szellemvilágát megidéző Kurtág-darab utolsó tételének címe: Búcsú – Ráró mester felfedezi Guillaume de Machaut-t. Ráró – ő az, aki Schumann egymással vitatkozó alteregói között egyetértést teremt, valószínűnek látszik egyébként, hogy Ráró maga is a zeneszerző alteregója – és a 14. századi költő-zeneszerző, Machaut között fél évezred a távolság. Machaut-t persze Kurtág fedezte fel magának (átiratokat is készített a középkori mester műveiből), s mint minden felfedezés, ez is a misztikus tapasztalatok birodalmába tartozik. A múlt sugalmazásáról van itt szó, s aki hallotta e sugallatos hangokat, bizonyosan látta is Helsingør várának falait, melyen éjszakánként egy szellem kísért. Egészen sűrű, felfoghatatlanul nehéz pillanatok voltak ezek.

A koncert végén hangzott el a műsorszerkezet origójának tekinthető Schumann-darab, a Tündérmesék – négy darab brácsára, klarinétra és zongorára (op. 132), a kamarazene-játék egyik megközelíthetetlen csúcsa, mely most olyannak tűnt, mintha a világ legtermészetesebb képződménye volna.

Molnár Szabolcs

(Művészetek Palotája, február 21.)