playliszt

Karl Lagerfeld azaz Jupiter (Edwin Crossley-Mercer, bariton)

Pontosabban szólva: a divatdiktátorra maszkírozott Jupiter főisten lépett félre. Ám csak tettetésből, hogy megtréfálja mindig – és többnyire nem is ok nélkül – féltékeny feleségét, Júnó istenasszonyt. Akit viszont a világhírű kanadai operarendező, Robert Carsen ezúttal Coco Chanelként prezentált a Theater an der Wien „kifutóján”...

Junon mint Coco Chanel (Emilie Renard, mezzoszoprán)

Hogy Platée című, 1745-ben bemutatott „ballet bouffon”-jában Jean Philippe Rameau kora társadalmának, jelesül a versailles-i udvarnak akart-e görbe tükröt tartani, nem tudhatjuk. Mindenesetre a művet rendelő XV. Lajos nem sértődött meg, sőt kamarakomponistájává nevezte ki a zeneszerzőt, bőkezű nyugdíjban is részesítve őt ezzel.

Jean Philippe Rameau (1683–1764)

A dauphin (trónörökös) lakodalmára rendelt balett-komédia Rameau talán legeredetibb műve, mely mind zenei, mind dramaturgiai szempontból jócskán felforgatta az udvari etikett klasszikus szabályait. A Platée azonban minden valószínűség szerint feltűnés nélkül olvadt bele az esküvői ünnepségsorozatba, azancien régime egyik leghatalmasabb, legtékozlóbb magamutogatásába. A 15.000 (!) vendéget fogadó álarcosbálon a (tiszafának öltözött) király egyébként is el volt foglalva azzal a csinos polgárlánnyal, aki utóbb Madame de Pompadourként vonult be a francia történelembe…

Charles-Nicolas Cochin: A „tiszafák bálja” a trónörökös lakodalmán (1745)

Mint ahogy nem tudunk arról sem, hogy XV. Lajos újsütetű menye, a nem éppen szépségéről híres spanyol infánsnő találva érezte-e magát, midőn megtekintette a Platée-t. Pedig akár érezhette volna is! Hiszen a címszerep nem más, mint a mocsarak rút kis „békája”, Platea nimfa, akiből az istenek csúfot űznek, elhitetvén vele, hogy maga Jupiter kívánja nőül venni őt. 

Miután a tréfának szintén felülő Júnó féltékenységtől űzötten betör az (ál)esküvőre, föllebbenti a menyasszony fátylát, és… kacagásban tör ki! Az istennőt tehát sikerült „megnyugtatni”, Platea nimfa pedig megszégyenülten térhet vissza oda, ahol a helye mindig is volt: a mocsarak békái közé. 

Platée (Marcel Beekman, tenor)

A Platée szellemesen rendhagyó – olykor franciául „brekegő” (ld. „Quoi, quoi, quoi”- békakórus!) – zenéjének is legrendhagyóbb vonása, hogy a címszerepet, amely mégiscsak egy nimfáé, Rameau tenor hangra komponálta.

Charles-Antoine Coypel: Pierre Jélyotte Platée szerepében (1745)

A Theater an der Wien – hamarosan Párizsban, majd New York-ban is látható – új produkciójának rendezője, Robert Carsen ugyanakkor hangsúlyozza: „Platée nagyon is női lény, méghozzá olyan, akit férfi ábrázol. Tehát semmi esetre sem transzvesztita azaz magát nőnek kiadó férfi. Még akkor is, ha a barokk színház szívesen osztotta a komikus női szerepeket férfiakra, ezt a nevetséges nimfát éppúgy énekelhette volna nő is. Hogy mégis férfi alakítja, az fontos körülmény, különösen a mi korunkban” – mutat rá Carsen. „A közönség ne olyan férfinak lássa őt, aki nőt játszik, hanem olyan nőnek, aki jelentékenyen különbözik a többi nőtől.”

Platée és a rászedésére szőtt terv kiötlője, Cithéron (Marc Mauillon, bariton)

A Platée felvilágosodás kori szatíra, akárcsak Voltaire Candide-ja. Rameau művének témája a hiúság, márpedig a hiúság „a társadalomban zajló élet következménye”, mondja a rendező. Carsen szerint e téma fontos a mai nyugati társadalom számára is, amelyet olyan fogalmak uralnak, mint az „image”, a divat és a látszat.

„Platée áldozatává válik annak a kollektív intrikának, amely a hősnő hiúságát használja fel, egészen a nyilvános megalázásig. Platée áldozati státusza hat miránk, nézőkre is. Vágyában – hogy szeretet, csodálat és elismerés övezze őt – még akkor is magunkra ismerhetünk, ha rossz ízlésétől, zavarodott ítélőképességétől, hullámzó hangulataitól és jellemének abszurditásaitól eltekintünk. Hiúságunk olykor bennünket is arról győz meg, hogy különlegesek vagyunk, s abba az álomba ringat minket, hogy belső szépségünkre valamely közismert személyiség fog fényt deríteni. Platée mi vagyunk, Platée istenei manapság pedig az elérhetetlen sztárok. A Bolondág (La Folie) allegorikus figurája egyébként éppen azt az extravaganciát személyesíti meg, amelyre hiúságunk, büszkeségünk és kegyetlenségünk is ragadtathat minket.” (Robert Carsen)

Platée és a Bolondság (La Folie) allegorikus figurája mint Lady Gaga (Simone Kermes, szoprán)

A Les Arts Florissants közreműködésével született, nagysikerű előadást ezúttal nem a világhírű hangszeres együttes vezetője, William Christie vezényelte, mivel a próbafolyamat elején váratlanul kórházi operációnak kellett alávetnie magát. Helyébe Paul Agnew ugrott be, aki korábbi, énekesi pályáján maga is emlékezetes Platée-alakításokat nyújtott, ss így a partitúra kiváló ismerőjének számít. A Les Arts Florissants-nal Robert Carsen előzőleg már Rameau Les Boréades-jában és Lully Armide-jában is együttdolgozott. „Remek dolog a barokk repertoár” – mondja Carsen –, „mert elegancia, szellem, tökéletes formaérzék és isteni zene egyesül benne gyakran nagyhatású, drámai töltetű, csodás szövegekkel. Szeretem Rameau műveinek fölépítését, szellemdús hangszerelését, azt az emóciót és mágiát, amelyet komponálásmódja oly szigorú formákban bontakoztat ki, hogy az egy matematikushoz is méltó volna. Rameau egyfajta koncentrátuma annak a francia 18. századnak, amely rendet teremtett a tudásban, miközben pártolta az érzékenységet is. E kor rányomta kultúránkra a bélyegét, amit a forradalom sem tudott eltörölni.”

Platée és a rajta megbotránkozó társaság (Arnold Schoenberg Kórus)

Platée és a táncosok (koreográfia: Nicolas Paul; díszlet és jelmez: Gideon Davey)

Mesterházi Máté

(Az előadásról a fotókat Monika Rittershaus készítette)