playliszt

"Bizarr történet. Ám ezúttal közvetlenül megérint. Merthogy egyszerű eszközökkel sűrűvé tett színészvezetésével a rendező hagy teret a zenének a kimondhatatlan kimondására” – állapítja meg a Leipziger Volkszeitung, kritikája alcímében azt is leszögezve, hogy Kovalik Balázs rendezésében és Ulf Schirmer fő-zeneigazgató vezényletével Az árnyék nélküli asszony (1919) új produkciója „évek óta a legnagyszerűbb, amit a Lipcsei Operának sikerült színre hoznia”. „Kovalik rendezői munkája utazásra hív saját énünkbe, ám a német színpadokon oly gyakran fölemelt mutatóujj nélkül, anélkül, hogy kioktatna, csodásan szórakoztatón, könnyeden és mégis mélyen megindítóan – jelenti ki a www.weltexpress.info, írása címében így kiáltva föl: „Ez egy »must see!«”. „Összetettsége okán kétszer, háromszor is érdemes megnézni az előadást, és mindig fogunk benne újat fölfedezni” – ekként pedig a www.Opernnetz.de  fogalmaz.

Kovalik rendezésének kiindulópontja századfordulós atelier, szobrászműhely, afféle kísérleti laboratórium, amelyben az opera szereplői némileg a mozarti Così fan tutte hőseihez hasonló módon tétetnek próbára. Tehát a két párt, a Császárt és a Császárnét, illetve Barak kelmefestőt és feleségét a párcsere lehetősége is megkísérti, miközben Keikobad szellemhírnöke, illetve a Dajka – a rendező értelmezésében – ama Lorenzo da Ponte-i „játék” bonyolítóinak, Don Alfonsónak és Despinának felelnek meg…

Jennifer Wilson (Barak felesége), Johannes Gosch (Sólyom), Tuomas Pursio (Szellemhírnök), Thomas J. Mayer (Barak), Burkhard Fritz (Császár), Doris Soffel (Dajka)

A „megkövüléssel” fenyegetett Császár valójában maga zárja „árnyék nélküli” hitvesét hím képzelete szobrokba merevített projekcióiba. Az ideális Császárné mintája pedig egy – az I. világháború idején komponált, majd – Bécsben bemutatott operában nem is lehet más, mint a tragikus sorsú Sisi azaz Erzsébet császár- és királyné…

Császárné: „Dajka… teremts nekem árnyékot! Segíts gyermekeden!” Dajka: „Árnyékot teremteni tudnék tán… Ám hogy megtapadjon rajtad, magad kell, hogy elragadjad!”

Simone Schneider (Császárné) és Doris Soffel (Dajka)

Barak családjának világa a fogyasztói társadalom csábításaival leöntött poszt-szocialista panelvalóság…

Díszlet: Heike Scheele

A szürke, proli sorssal elégedetlen Feleséget az operabál csillogó látomásával kísérti meg a Dajka: „Mindez, úrnőm, tiéd lehet, / hogyha árnyékod leveted!”

Kórus: „Ah, úrnőnk, édes úrnőnk! Ah!”

Operabáli látomásában a Feleség az Ifjú jelenését császárnak, ennek oldalán önmagát pedig Sisi császárnénak képzeli…

Egy ifjú jelenése: „E tükörképért üres árnyékodat nem adod?” Feleség: „E tükörképért életemet, lelkemet adom!”

Feleség: „Lelkemnek elege lett az anyaságból, még mielőtt belekóstolt volna.”

A megkísértett Feleség, akinek kereskedelmi-televíziós „való világok” és főző show-k jelentik minden szellemi táplálékát, szeretetmegvonással bünteti férjét annak sikertelenségéért.

Dajka: „Öt halacska… halásznak csöbréből… vándoroljatok az olajba!”

Barak: „Mondták nekem, hogy fura lesz a lelke, viselkedése pedig kezdetben különös. Ám én ezt nehezen viselem, s az étel nem akar ízleni.”

Az első felvonás végét – amelyet a mű dirigálásakor Karl Böhm állítólag minden alkalommal megkönnyezett – Kovalik ironikusan csengeti ki: nemcsak a hitvesi ágy szakad szét, hanem a televíziós álmok is szertefoszlanak…

A város őreinek hangja: „Ti hitvestársak, kik szeretőn egymás karjában feküsztök! … Szenteltessék meg a szerelmetek műve!” Barak: „Hát, úgy legyen!”

A második felvonás elején, éhes háznépének jóllakatása csak Barak vágyálmaiban lehetséges. A szolid polgári jólét a Kelmefestő látomásában mint biedermeier idill jelenik meg – az előadás képekben tobzódó időutazásának újabb állomásaként.

Feleség: „Ki kenyeret kér, annak kő adatik!” Barak: „Nyelve hegyes, és lelke szeszélyes, de nem rossz! És szavai meg vannak áldva a visszavonhatóság áldásával, tiszta szíve s fiatalsága okán.”

Dajka: „Altatót szórtam az italába!” Feleség: „Ki mondta, hogy ezt tedd?” Dajka: „Alszik egész reggelig… Sok szép óra áll előtted, úrnőm!”

Thomas J. Mayer (Barak) és Jennifer Wilson (Barak felesége)

Egy ifjú jelenése: „Messziséged öl meg engem!” Feleség: „Az álmom ölt meg téged!”

Jelmez: Sebastian Ellrich

Az opera szimbólumokkal túlzsúfolt librettójának legkínosabb pillanata, amikor az árnyékát levető (gyermeket nem vállaló) Feleség újra beleszeret a férjébe – jószerével csupáncsak azért, mert az végre „macsóként” viselkedett, azaz halállal akarta büntetni őt. Kovalik finom megoldással zökkenti helyre Hofmannsthal szövegkönyvének szexista kisiklását: a Feleség viselkedése fölötti kétségbeesésében Barak itt saját (és fivérei) életének készül véget vetni.

Dajka a Császárnénak: „Gyerünk, fogd az árnyat, ragadd magadhoz!”

Az első felvonás végén megénekelt híd, „amelyen át a halottak visszatalálnak az életbe”, Kovaliknál a harmadik felvonásban – Keikobad szellemkirály ítélőszékének küszöbén – látomásos valósággá válik.

Tuomas Pursio (Szellemhírnök)

Császárné: „Jaj nekem! Kedvesem merev! Élve a saját testébe temetve! Beteljesült az átok!” Jennifer Wilson (Feleség), Burkhard Fritz (Császár) és Simone Schneider (Császárné)

A Császárné végül kiállja a próbát, amelynek apja, Keikobad szellemkirály vetette alá – a Dajka közreműködésével.  A tündérlány éppen azzal válik méltóvá a földi szerelemre s az anyai boldogságra, hogy inkább lemond róluk, mintsem hogy ezeket mások – Barak és felesége – kárára szerezze meg. Az opera himnikus (és kissé terjedelmes) befejezése a „meg nem született”, de szüleik felé immár „bíborszárnyon” siető gyermekek tréfás megidézésével fordul át újfent iróniába. A zene legdiadalmasabb fortissimói alatt a színpadot babakocsik lepik el – amivel a rendező végképp megnyeri a csatát: Kovalik ötletparádéja lefegyverzi az elragadtatott lipcsei közönséget…

Az operairodalom (értelmezési és előadási szempontból) egyik legnehezebb művének sikeres színre állításával minőségileg – stílus és közönséghatás tekintetében is – új fejezet nyílott Kovalik Balázs rendezői pályáján.

Mesterházi Máté

Fotók: Kirsten Nijhof