playliszt

Richard Strauss születésének 150. évfordulóján a nagy zeneszerző szülővárosa egy másik Salome-operával rukkolt elő. Jó geg, mondhatnánk erre. Csakhogy a „konkurens” Salomé színrevitele a Bajor Színházi Akadémia, a müncheni Zene- és Színházművészeti Főiskola valamint az ottani Rádiózenekar együttműködésében jelentős operai eseménnyé vált. Ez pedig nem kis részben az előadás rendezőjének, Kovalik Balázsnak is az érdeme.

A francia Antoine Mariotte – a Strauss-drámához (1905) hasonlóan Oscar Wilde azonos című egyfelvonásosán (1891) alapuló – „lírai tragédiája” (1908) igényesen megkomponált, szép zene. Jelentősnek azonban csak kevéssé mondható. Keletkezéstörténete legalább olyan érdekes (ha nem érdekesebb), mint maga a mű.

Antoine Mariotte (1875-1944)

Mariotte fényes tengerészeti karriert futhatott volna be (akárcsak Rimszkij-Korszakov), ha a zene iránti vonzalma – és tagadhatatlan tehetsége – nem ejtette volna végzetesen rabul. A 21 éves zászlóstisztet nem kisebb személyiség, mint Camille Saint-Saëns próbálta lebeszélni zeneszerzői terveiről: „Milyen mulatságos ötlet! Ha valaki olyan szerencsés, hogy a tengerészetnél lehet – hogyan álmodhat arról, hogy leszereljen? Las Palmas-i tartózkodásaim során gyakran látok tengerésztiszteket. Ők a világ legboldogabb emberei. Azonkívül Maga tud zongorázni, ezzel pedig minden zene a rendelkezésére áll. Minek akkor más zenét írni?”

A Forfait („Gaztett”) nevű cirkáló, melyen Mariotte 1894–96-ig teljesített szolgálatot

Rövidebb zeneszerzői stúdiumok után (Charles-Marie Widornál, majd a wagneriánus Vincent d’Indynél), a tengerészettől leszerelt fiatalember főként zenetanításból kényszerült fenntartani magát. Pályája csúcsán Mariotte az orléans-i konzervatóriumot igazgatta, s tette ezt – a kortársi emlékezés szerint – úgy, mintha hadihajót irányított volna: „energikusan, tekintélyt parancsolón; meglepő s olykor pittoreszk dührohamai elfedték eleven érzékenységét és nagy szívét, amelyekről éppen elégszer adott tanúbizonyságot. Nagyszerű muzsikus volt, és erőteljes zeneszerző, aki nagyobb közönséget érdemelt volna.” Mérsékelt sikerekkel övezett pályája végén Mariotte szegényes körülmények között halt meg.

Balszerencsés zeneszerzői fogadtatására jellemző, hogy amikor Saloméját 1919-ben végre a párizsi Nagyopera is előadta, egyazon estén és egyazon díszletben játszották a straussi Saloméval. Könnyen elképzelhető, kinek a javára döntött a közönség… De már a Salomé1908-as lyoni ősbemutatójáig is kálváriát kellet járnia szegény Mariotte-nak! Úgy ültette zenébe Oscar Wilde drámáját, hogy fogalma sem volt róla: egyidejűleg Richard Strauss is dolgozik ugyanezzel az anyaggal. Csakhogy a német komponista kiadója utóbb megszerezte a szöveg megzenésítése fölötti kizárólagos jogot is! Mariotte-nak tehát egyezkednie kellett Strauss-szal és kiadójával, akik kegyesen megengedték (szerzői jogaik 50 %-os érvényesítése mellett!), hogy a francia komponista Saloméja egyetlen (!) évadon át színre kerülhessen. Ám ragaszkodtak ahhoz is, hogy ennek lejártával a szólamanyagot megkapják, s azt jogukban álljon megsemmisíteni (!).

Végül az író Romain Rolland (a straussi Salome francia szövegváltozatának készítője) tudta csak elérni, hogy kiadójánál Strauss nagylelkűen kieszközölje a Mariotte-mű előadásának korlátlan engedélyét. Ehhez persze hozzájárult Pierre Lalo (a zeneszerző Edouard Lalo fia) epés kritikája is, amely érzékletes képben ecsetelte, miként nyújtják át ezüst tálcán Mariotte fejét Strauss kiadójának, miközben – a franciák számára oly gyűlöletes – Németország akkori legnagyobb zeneszerzője maga lejti el a Hétfátyoltáncot…

Díszlet: Antal Csaba

Antoine Mariotte Saloméja finoman mértéktartó, szabatosan fogalmazott, érzékeny zene. Későromantika s impresszionizmus mezsgyéjén egyensúlyozó hangvétele nem veheti föl a versenyt a Richard Strauss-i Salome csapongóan fantáziadús, extatikus színekben tobzódó s az Oscar Wilde-i décadence-t kongeniálisan újjáteremtő partitúrájával. (Nem új felismerés, hogy a másodlagosság monochrom hátteréből világlanak csak ki igazán a remekművek!) Mariotte zenéje valójában csupán a Hétfátyoltánctól kezdve ragadja meg figyelmünket, hogy azután Salomé melankolikus záróénekével s az arra rezonáló, szöveg nélküli kórussal mélyebb nyomot hagyjon bennünk.

Antal Csaba ezúttal is remek díszletet alkotott; hogy a függő lépcsősorokból konstruált, irracionális labirintus e zene szüntelen és látszólag céltalan „fejlesztéseit” képezi-e le, vagy inkább a Wilde-dráma Heródesének szeszélyes kedélyváltozásait tükrözi-e vissza, azt talán nem is kell eldöntenünk. Kovalik mindenesetre nem Oscar Wilde-ot rendezett. A szereplők kimért, polifon mozgatásával is inkább csak a gesztusok szintjén követte a zene monoton hullámzását. Az opera ezúttal ürügy volt arra, hogy Kovalik Kovalikot rendezzen. Ám lássuk be: szekundér mű primer rendezői mondandóval – nem a legrosszabb alternatíva! Képzetek és reality, virtuális és való világok keveredtek itten, miközben folytonosan két Salomét láttunk: a gyermeket, akiből balett-táncosnő válhatott volna, s a felnőttet, akiből szörnyű-szerencsétlen trampli lett.

Hérode (Eric Ander, basszus) és vágyának kevéssé titokzatos tárgyai:a kislány (Julia Aileen Kessler) és a nagylány Salomé (Anna-Maria Thoma, mezzoszoprán)

Anna-Maria Thoma mint Salomé (jelmez: Angelika Höckner)

„Ha rám néztél volna, megszeretsz” – veti szemére a mű végén Salome a halott Jókhanánnak. És valóban: az elgépiesedett, képernyők uralta, videón maszturbáló világban senki sem néz rá a másikra. Vagy ha valaki mégis, annak tekintetét senki nem viszonozza.

„Nézz rám, Narraboth! Te is tudod, hogy teljesíteni fogod a kérésemet.”

„Ki az az Ember Fia? Ő is olyan szép, mint te vagy, Jókhanán?” (Iokanaan: Heeyun Choi, basszus)

„A gránátalmavirágok nem oly vörösek, mint a te ajkad… Meg fogom csókolni a szádat!”

„Hercegnő, ne nézz rá erre az emberre! Ne mondj neki ily dolgokat. Nem viselem el…” (Narraboth, a szíriai ifjú: Ingyu Hwang, tenor)

Első katona (Benedikt Eder) és Második katona (Jiaxuan Li)

Hérode (Eric Ander) és Hérodias (Idunnu Münch, mezzoszoprán)

Kovalik képzetek és a valóság alkotta, szürreálisan kevert világában logikus, hogy a Heródes által kikényszerített hétfátyoltánc alatt a tetrarcha megerőszakolja nevelt lányát. Mindeközben Salome kislány-énje álmai hercegével, Jókhanánnal „balettozik”! Az álmok logikája utóbb azt is megengedi majd, hogy a vérrel borított, halott Jókhanán maga csókolja meg Salomét…

Álmok „hétfátyoltánca”

A Bayerische Theaterakademie August Everding, a Hochschule für Musik und Theater München valamint a Münchener Rundfunkorchester kooperációjában létrejött vizsgaelőadáson az ifjú énekesek (főiskolai hallgatók) egytől egyig olyan teljesítményt nyújtottak, amely bármely operaházban megállná a helyét. A produkciót nemcsak elsőrangú hangszeres együttes kísérte (Müncheni Rádiózenekar), hanem Ulf Schirmer személyében nemzetközileg jegyzett, jelentős karmester is vezényelte. Schirmer és Kovalik együttműködése 2009-ben kezdődött ugyanitt egy máig emlékezetes, szenzációs Bohémélettel (Puccini). Közös munkájuk hamarosan a Lipcsei Operaházban folytatódik, ahol júniusban (mintegy a straussi Saloméhoz való „hűtlenségüket” jóváteendő) az idei év ünnepeltjének talán legkomplikáltabb operáját, Az árnyék nélküli asszonyt keltik életre.

Ulf Schirmer és Kovalik Balázs a Prinzregententheater nézőterén

Mesterházi Máté

(Előadási fotók: A. T. Schaefer)