playliszt

Interjúsorozatunk második részében Keller Andrást kérdeztük Kurtág Györgyről. Cikkünkből kiderül, hogyan kezdődött egy közel negyven éves munkakapcsolat, de szóba került Kurtág néhány életre szóló tanítása, valamint a zenészi lét értelme is.

Playliszt: Fel tudná idézni Kurtággal való első találkozását?

Keller András: Mint legelső találkozást, úgy nem tudom, de mint legelső korszakot, úgy igen. Csalog Gáborral együtt jártunk az előkészítő tagozatra a hetvenes években, bekerülhettünk Kurtághoz, és Brahms G-dúr szonátája volt az első darab, amit ott tanultunk. Életre szóló, mai napig teljes erővel bennünk rezonáló és életünk egyik legfontosabb élménye volt ez az időszak. Az egész egy csodálatos közös élmény volt! Kurtág már abban az időben is végtelenül tele volt zenével. Nehezen fejezte ki magát, nem tudta jól szavakba önteni a zenéről alkotott gondolatait, így mindenféle más módon próbálta átadni nekünk azt az elképesztő zeneiséget, ami belőle jött. Szóval mikor szóba kerül Kurtág, Gábornak és nekem mindig megjelenik ez az időszak. Amikor például az első tétel expozícióját egy teljes szemeszteren keresztül vettük… Mélyen átitatott minket a zenével, meg a zene szeretetével. Örökre beszippantott minket és kész. Akkor még nem tudtunk róla, de kaptunk egy olyan injekciót, amely egy életre elvitt minket valahova. Egy jó helyre – azóta is ott vagyunk.

Kurtágnál nem volt különbség, hogy Beethovent gyakorlunk vagy a saját művét, ugyanazzal az elérhetetlen igényességgel nyúlt minden darabhoz. Sosem a maximalizmust követelte meg, sokkal inkább arra törekedett, hogy minél jobban átadjuk magunkat az adott zenének, mert akkor találunk rá az igazságra. A kamaraórákon kívül lekísért nekem mindent, amit tanultam, akár a versenyműveket is. Amikor már nagyfiú lettem, az első naptól fogva foglalkozott a kvartettemmel is. Amíg Magyarországon élt, gyakorlatilag napi kapcsolatban álltunk, hetente átlagosan háromszor találkoztunk. Amikor kiment külföldre, de még haza-hazajárt, akkor is rendszeresen foglalkozott velem. Mikor aztán én is nagy utazó lettem, nyilván megcsappant a találkák száma, de mindig megmaradt a közös munka, akár telefonon is. Közel negyven éve tart ez a nagyon szoros kapcsolat.

PL: Hogyan látja Kurtág helyét a magyar és az európai zenetörténetben? Érezhetjük-e Kurtágot speciálisan magyar szerzőnek, vagy ő európai közkincs?

KA: Teljesen magyar és európai közkincs, ugyanúgy, mint Bartók. Bartók az ő anyanyelve, Bartóknak meg Beethoven – teljesen egyenes a folytatás. Szerintem a nagy alkotók nem is lehetnének azok, ha felrúgnák a zene históriáját, tehát ezek a nagy alkotók mindenképpen egymáshoz kapcsolódnak. Akkor is, ha nem akarnak. Az európai zene története sok kéz által íródik. Vannak erősebb kezek, meg kevésbé erősek, de ez egy közös történet, melynek mindenki a része. Kurtág rendkívüli zeneszerző, ezért nagyon erős helyet foglal el ebben, amire nagyon büszkék lehetünk. Szóval hogyne lenne európai?! De teljesen magyar is. Egy magyar zeneszerző nem tud „globálisan” beszélni, csak magyarul, a magyar nyelv pedig összetéveszthetetlen. A nyelvünk sajátosságai megszabják a zenei gondolkodásunkat és kifejezésünket. Ott van például a dikció: egy magyar szerző máshogy írja a hangsúlyt, mint mondjuk egy japán. A nyelvünk meghatároz mindent. Egy zeneszerző csak elénekli a dallamait, amiket szeretne papírra vetni… Az pedig – ha tetszik, ha nem – ezen jön keresztül. Mikor Kurtág más nyelveken komponál, akkor is mindig érezhető a magyar gyökér. Az orosz darabjai (rengeteg orosz és német darabot írt) minden pontjukon magyar darabok. Pontosan az a nagyon szép, hogy ott van bennük a mi magyar karakterisztikánk és a zenehistóriánk. Ezer szálon kötődik a nagy magyar elődökhöz, de ugyanúgy Beethovenhez is. Kurtág most 90 éves, de a mai napig ugyanúgy tanulja Schubertet vagy Beethovent, mint egész életében. Éjjel-nappal tanulmányozza őket a mai munkáihoz, ebben él.

PL: Kurtág Márta köztudottan a szerző életének és művészi működésének szerves és elválaszthatatlan része. Hogyan látja ezt a kapcsolatot, és mi érződött ebből az Önök közös munkái során?

KA: Valóban elválaszthatatlanok. Márta néni mindig ott van, végtelenül természetes része Kurtág művészetének és zenéjének (mint annak tolmácsolója is), s egyszersmind életének is. Mint inspiráló személyről, nekem nyilván csak gondolatom lehet, közvetlen rálátásom nem. Egy alkotóművésznek az élete párja ő, aki a megszületendő hangoknak nemcsak közvetlen tanúja, hanem elemi része is lesz. Nyilván a gondolataik és érzéseik nagyon-nagyon gyakran találkoznak, de Márta Kurtág első számú kritikusa is, ami teljesen normális, és minden házasságban így van szerintem. Ki mondaná meg nekem, ha rosszul csinálok valamit, ha nem a feleségem? Néha úgy képzelem el, hogy Gyuri bácsi megy a maga labirintusában, ahol olykor eltéved. Ilyenkor Márta hozza a lámpást, és minden rendben van…

Ami számomra ebből a kapcsolatból a legszebb élmény, ahogy együtt játszanak. Aki csak egyszer is hallhatta őket, annak felejthetetlen élmény. Nekem nagyon sokszor állt ez módomban, és minden alkalommal új volt, egyszeri, megismételhetetlen és csodálatos, ahogy ők együtt átadják a zenét. Kurtág zenéjével kapcsolatban nagyon nehezen határozható meg az a fajta személyes részvétel, ami nélkül viszont nem lehet előadni. Ha valaki nem képes mindenét átadni ennek a zenének, annak nincs esélye azt méltón megszólaltatni.

PL: Sokan nem egyszerűen nagy zeneszerzőként, követendő példaként vagy szaktekintélyként tekintenek Kurtágra, hanem barátjuknak tartják őt. Hogyan látja őt mint embert?

KA: Nem barátként tekintek rá, nekem ő a mesterem, olyan, mintha a második apám lenne, tehát ezzel a kérdéssel nehéz mit kezdenem. Közelebb érzem magamat hozzá annál, mintsem hogy bármilyen szinten kérdőjeleim lehessenek. Egyszerűen hálás vagyok, ha a közelében lehetek, és ha zenélhetek vele vagy neki. Mi zenén keresztül beszélünk a világról. Nincs olyan pontja az életének, ami nem zene; számára semmi más nem létezik. Ebből következik, hogy nem is érdemes szót fecsérelni más dolgokra. Minek foglalkozzon politikával vagy bármi mással?! Teljesen felesleges. Egy ilyen szintű zenésznek nem is szabad beengedni az életébe mást a zenén kívül. A mi időnk és az övé is véges, és abban még sok mindent el szeretne mondani. Ebben pedig segítenünk kell őt, úgyhogy szerintem jó is, hogy lezajlottak az ünnepségek – végre komponálhat. Nagyon szép dolog az ünneplés, de neki óriási feladatai vannak még.

PL: Mi az, amit a jelenlegi zenei felfogásában leginkább Kurtágnak köszönhet?

KA: (Hosszú szünet után) Ezek összeadódnak: minden, amit a tanárainktól vagy a művésztársaktól tanultunk, akikkel együtt dolgozunk / dolgoztunk. Tehát külön, hogy mi az, amit direkt Kurtágnak… Amikor kértek, hogy írjak róla, épp azzal kezdtem, hogy nincs értelme írni róla, mert ő annál sokkal több. Ez olyan, mint amikor valami fontos nekünk, de miután kimondjuk, már nem is ér annyit. Ugyanakkor meg persze, arról szól ez az egész, hogy megtiszteljük ezt a csodálatos embert és ezt a nagy művészt.

(Újabb szünet után) Igazából azért meg lehet határozni, hogy mit köszönhetek neki, csak azok közhelyek. Közhelyek, de igazak… Amit minden nap és minden nap el kell mondanom a zenekaromnak, hogy a zene abban a pillanatban történik velünk, amikor. Bizonyos tervünk lehet, hiszen elképzeljük a hangokat, de nincs érvényes terv: a pillanat, amikor megtörténik velünk egy hang élete, és az kapcsolatba kerül egy másik hanggal, az a két hang közötti kapcsolat vagy történés egyszeri és megismételhetetlen. Ha tudunk erre figyelni, akkor talán alkalmasak leszünk egyfajta alkotó módon viszonyulni a zenéhez. Vannak bizonyos rendszerek és paraméterek a zenében, de van egy része, amit csak végtelen személyes részvétellel tudunk megélni. Ilyenkor megvizsgáljuk, milyen sok erő és kapcsolat, mennyi szépség van két hang között. Kurtág a mikrogesztus-rendszerével ezt az esszenciális művészetet tanítja a világnak. Mint a kései Beethoven- vagy Bartók-kvartettek, Kurtág darabjai is a hihetetlenül erős zenei gesztus-alapgondolatok kifejtéséről szólnak, soha nincs bennük semmi fölösleg. Kurtág egész művészete nagyon erősen kötődik ezekhez a mesterekhez – lehet, hogy indirekt módon, de hogy kötődik, az egészen bizonyos –, hiszen kvartettjeiben ugyanazokat találni meg, mint ezekben az utolérhetetlen nagy alkotásokban. Sarkosan fogalmazva: kevés szóval nagyon sokat tud mondani. Ehhez pedig az az előadó nőhet csak fel, aki képes önmagát elveszíteni. Kurtághoz fontos egy bizonyos előadóművészi attitűd, amikor az előadó nem önmagát, hanem az zeneszerzőt képviseli. Az előadóművészeknek két fajtája van. Természetesen van jó és rossz, de jón belül is van olyan, aki inkább önmagát képviseli, és azon keresztül adja elő a műveket, és van, aki önmagát kicsit háttérbe szorítva – persze saját véleményét átengedve –, a darab legnagyobb tiszteletével próbálja meg előadni azt. Na, Kurtágot nem lehet másképp. Ezt egy életen keresztül kell tanulni, és ő arra tanít minket, hogy igaz művészek legyünk. Szerintem ez csodálatos.

Mindig a pillanatnyi igazságot keresi. A következő pillanatban ugyanaz az igazság már nem ugyanúgy lesz érvényes; újra meg kell keresni. Soha nem tudtuk eljátszani a műveit úgy, hogy jó legyen. De mindig azzal vigasztalt, hogy ha egy pillanatra, csak egyetlen tizedmásodpercre is sikerül valami, az már a miénk. Véletlenül ugyanis nem tud valami sikerülni. Azt gondolom, ez az, amit megtanított: nem számít, hogy mint zenész kik vagyunk vagy mik vagyunk. Teljes mértékben lényegtelen. Kurtágnak mindegy, hogy x vagy y mennyire híres. Ha tetszik neki, tetszik, ha nem, nem. Nem számít neki, honnan jöttél és ki vagy, csak hogy mit tudsz csinálni. Azt gondolom, hogy ez messze túlmutat a zenén, és a mai magyar társadalomban kellene, hogy példa legyen. Ha őszintén ünnepeljük Kurtágot, akkor el kellene gondolkozni azon, mi az, hogy érték. Az érték az, amit mi létre tudunk hozni, nem pedig az, amire valaki azt mondja, hogy érték. Magunkban kell tudni megkeresni a kulcsokat ahhoz, hogy jót tudjunk csinálni. Ha ez mindenkinek sikerül a maga munkájában, akkor szép országot fogunk építeni. Arra kell vigyázni, hogy az irigység, a kapzsiság és a rosszindulat ne kerekedjen felül, mert akkor nem lesz jó ország. Akkor fogunk tudni nagyszerű dolgokat létrehozni, ha csak a lényegre koncentrálunk. Kurtág pontosan ezt csinálja.

PL: Kurtág tanítása és zenéhez való hozzáállása kapcsán szerzők, előadóművészek és zenetudósok mind hangsúlyozzák azt, ahogyan Kurtág minden egyes hangnak külön jelentést tulajdonított. Mit jelent ez pontosan, és hogyan nyilvánul meg az ő művészetében és tanításában?

KA: Vegyük azt, hogy Kurtág élvezettel, gyönyörködve tud órák hosszát üres húrokat hallgatni vagy játszatni. Oda-vissza. Hogy az az üres húr milyen, hogy szólal meg, mennyi szépség van benne, mennyi csodát lehet abban létrehozni. És az csak egy hang. De ha két üres húrt húzunk össze, az már egy hangköz, egy gyönyörű tiszta kvint. Annak micsoda varázsa tud lenni… Ez nem blabla, ez abszolút az igazság; pontosan erről van szó. Bárhonnan vehetjük azt a két hangot, a köztük és bennük rejlő világok ezermillió félék lehetnek. A hangközből kifolyólag a feszültség gyakorlatilag ugyanaz, de annak a hullámai már nem egészen ugyanazok, az már az interpretáció kérdése, vagyis hogy azzal a két hanggal mit akarunk mondani. Egy biztos: az a két hang lehetek én, aki megszólal. Kurtág azt tanítja nekünk, hogy mekkora felelősség van ebben. Én úgy adom tovább ugyanezt a tanítást, hogy felelősek vagyunk a hangok életéért. Van például egy tizenhatod: milyen rövid kis élet… De én vagyok érte a felelős, hogy milyen élete van, hogy milyen közegbe helyezem: odavetem, odadobom, mint egy vacak semmit, vagy nagy szeretettel helyezem el úgy, hogy kapcsolatba tudjon lépni ebben a pici életében egy másik hanggal. Kurtág mindig azt mondta, hogy helyezzük el a hangokat. Ehhez pedig nagy figyelem és türelem kell. Manapság a fiatalok nagyon gyorsan akarnak mindent tudni, gyorsan gyakorolnak, ami nagyon rossz, és nem is ismerik meg, hogy mit játszanak, hiszen termelik a hangokat. Márpedig jól megismerni a hangokat csak nagyon-nagyon lassú, figyelmes vizsgálódással lehet. Egy hangot befogadni, megízlelni, hogy a részünkké, a vérünkké váljon – nagyon sok idő. Minden hangnak meg kell történnie velünk. Érdekes, hogy mikor – most Kurtágtól függetlenül – egy zenekarban hatvan vonós ugyanazt a hangot játssza, az egyként nyilvánul meg, de mögötte van hatvan személy élete és gondolata. Nekünk valójában egy feladatunk van, az egyetlen értelme a mi foglalkozásunknak, hogy belebújjunk a hangokba. Aki lejátssza a hangokat, az még nem zenél. A játéka csak akkor nyer értelmet, ha közléssé tud válni. Kurtágnak pedig ez a lényege: a személyes közlendő.