playliszt

Anna Magdalenának egyáltalán nem volt könnyű élete, inkább legyünk őszinték és mondjuk ki, hogy fárasztó és stresszes volt.

Tehetséges énekesnő és zenész volt, de hozzáment egy csökönyös zsenihez, akinek életének központjában saját maga állt. Bach elvárta, hogy a világ körülötte forogjon és kifogásolta, hogy ez nem így van. Anna Magdaléna tehát szögre akasztotta a tehetségét és a családját helyezte élete középpontjába. 1723 és 1737 között minden évben terhes volt, 13 gyermeket szüle, közülük hetet pedig el is kellett temetnie.

Bach halála után Anna Magdalena nem lett más, mint „Bach özvegye”. Kortársai és a később élő zenével foglalkozó emberek mindannyian Johann Sebastianra fókuszáltak. Bach így soha nem halt meg, azaz Anna Magdalena örökre árnyékban maradt.

Egy újonnan napvilágot látott dokumentum ezt az állapotot hivatott javítani.  Egy amerikai tudós, egy zeneszerző és egy kutató bizonyítékokat találtak arra nézve, hogy Bach néhány mesterművét nem is a Mester, hanem a felesége írta.

Melyek ezek a vitatottá vált művek? Talán a hat szólógordonkára komponált szvit a leghíresebb mind közü. Egy másik gyöngyszem, a Goldberg-variációk kezdő és záró áriája is Anna Magdalena tollából való állítólag, ahogy a Wohltemperiertes Klavier néhány opusza is.

A “Bach asszony szerzette” címmel publikált felfedezés három ember munkáján alapul: Martin Jarvis walesi karmester, aki jelenleg az ausztrál Charles Darwin Egyetem professzora, Sally Beamish brit zeneszerző és Heidi Harralson arizonai szakértő.

Az elmélet három lábon áll – ki-ki eldöntheti, mennyire stabi…

- A szóban forgó művek szerkezete, technikája és stílusa a kutatók szerint eltér Bach többi műveitől.

- A kézirat egyértelműen Anna Magdaléna keze munkája, sőt, az egyik első oldalon az a kifejezés szerepel franciául, hogy „Bach asszony szerzette”.

- Nincs határozott bizonyíték arra, hogy az említett műveket Bach írta volna, csupán annyi történt, hogy mindent Bach-nak tulajdonítottak akkoriban, ami kotta csak körülötte volt.

Sally Beamish zeneszerzőnőt először sokkolta a hír, amikor kollégája felvetette neki teóriáját. Az volt az első válasza, hogy „Ki van zárva, hogy képes lett volna rá”. Aztán töprengeni kezdett, hiszen ő maga is zeneszerzőnő volt, így nekiveselkedett, hogy bebizonyítsa, egy nő is képes évszázadokat átívelő mesterművek komponálására.

Martin Jarvis akkor kezdett gyanakodni, amikor a londoni Királyi Zeneakadémia ifjú csellistájaként először játszotta a szólószviteket. Egy 2012-es tanulmányban így írta: „Annyira mások voltak ezek a művek… akkor kezdtem gyanakodni, és ez volt a kezdete annak a 34 évig tartó utazásnak, amely során a csellószvitek igazi szerzőjét kutattam.”

Nagy kérdés persze, hogy így, a XXI. század küszöbén mihez kezdjen a zenetudomány egy ilyen felfedezéssel. Változtat vajon ez valamit? Van pár olyan zenemű, amelyről ma már biztosan tudjuk, hogy nem az a „nagy” szerző írta, akinek tulajdonították, mégis még mindig úgy emlegetjük. A szokás hatalma? Vagy nem akarjuk megtörni a varázst?

Vajon jobb hinni egy legendában, mint ismerni a valóságot?

Playliszt

(forrás: Fred Barbash, Washington Post)