AJÁNLÓ
 
08:00
2016. 04. 16.
A nemrég Bartók-Pásztory-díjjal kitüntetett Tallér Zsófia zeneszerzővel, a Színház- és...
A bejegyzés folyatódik
 
08:00
2016. 04. 16.
Amikor megtudtam, hogy 2016-ban Tallér Zsófia zeneszerzőnek és Várjon Dénes zongoraművésznek...
A bejegyzés folyatódik
 
08:00
2016. 04. 16.
Egyszerre titokzatos és őszinte, izgalmas és lírai Tallér Zsófia új meseoperája, a Leánder...
A bejegyzés folyatódik
 
08:00
2016. 04. 16.
A zenetörténeti anekdotakincs szerint Beethoven a tizenöt éves Rudolf főhercegnek (1788-1831)...
A bejegyzés folyatódik
 
08:00
2016. 04. 16.
Arnold Schönberg 1947-ben megjelent "Brahms, a haladó" című esszéjében provokatívan szembefordult...
A bejegyzés folyatódik
Help Sales ÁSZF

A nemrég Bartók–Pásztory-díjjal kitüntetett Tallér Zsófia zeneszerzővel, a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatási rektorhelyettesével beszélgettünk a zeneszerzők megváltozott társadalmi szerepéről, színházi- és filmzenéről, kortárs zenekritikáról, gender-orientált kérdésekről és az alapfokú zeneoktatásról. Első rész.

Tallér Zsófia Bartók-Pásztory-díj Merényi Péter
Tallér Zsófia

 

Merényi Péter: Pár napja a Bartók–Pásztory-díj átvételekor mondott köszönőbeszédében arról beszélt, hogy a zeneszerzők és a zeneszerzés társadalmi szerepe az elmúlt húsz évben sokat változott. Ön szerint milyen értékek elvesztése vezetett az identitáskrízishez? A megváltozott világban milyen új szerepeket találhat egy zeneszerző?

Tallér Zsófia: A világ jelentősen megváltozott. A rendszerváltás csodálatos lehetőség volt, de egyre több területen mondják a különböző szakértők, hogy sokat vesztettünk is vele. Ami a kulturális értékeket illeti, úgy vélem, hogy a fürdővízzel a gyereket is kiöntöttük. Olyan téves igazodási vágy élt bennünk, ami nem ismerte föl, hogy a marketing és piaci megfelelés mellett – ami mozgatja a kapitalista országokat és pörgeti a gazdaságot – a nyugati világban nagy figyelemmel fordulnak a kultúra felé, és hangsúlyosan vannak jelen a mecénások. A mi kultúránkból ez hiányzik. Az állami finanszírozás kiment alólunk, és nem tudta fölváltani a magántőke. Emiatt a művészet környezete, intézményei, infrastruktúrája az elmúlt húsz évben erősen erodálódott.

Sok helyen látom, hogy kulturális intézmények, fórumok a populáris hangvételt erőltetik ott is, ahol erre egyáltalán nem volna szükség. Mindenáron a tömegekhez akarnak szólni, ami szerintem nagyon nagy tévedés. A magas kultúrának mindig sajátja volt a privilegizált identitás. És a nagy tömegekből is nyitottá válik azok számára, akik megdolgoznak érte.

Világosan emlékszem, hogy gyerekkoromban milyen nimbusza volt a zeneszerzőknek. Név szerint lehetett tudni, hogy kik ők. Vidéken laktunk, és hálásak voltunk, ha lejöttek hozzánk. Emlékszem például, amikor Szőllősy András, Petrovics Emil, Jeney Zoltán eljöttek Győrbe. Ezek a látogatások az egész városra nézve emlékezetes, teltházas események voltak. Megteltek a művelődési házak, ha beszélgető műsor volt ezekkel a zeneszerzőkkel.

Az elmúlt században megszoktuk, hogy a nagy zeneszerzők jelentős kritikai háttérrel, terjedelmes diszkográfiával rendelkeznek, számos koncerten játsszák műveiket. Mi történt? A kritikaírás visszavonult, a lemezipar tönkrement, alig vannak kortárszenei koncertek. Minden fronton vereséget szenvedett a zeneszerzői identitás. Ez nem azt jelenti, hogy nem létezünk, vagy a szakma ne lenne önmagában értékes ezek nélkül, de mégiscsak ez az olvasata.

Nemrég kaptam Petrovics Esztertől egy csodálatos kis videót, amelyben szülei, Petrovics Emil és Galambos Erzsi szerepelnek. Akkor az ország egyik legnagyobb színésznője és zeneszerzője egy televíziós magazinműsor sztárja lehetett. Ők voltak a celebek. Ma már nem mi vagyunk a celebek. Ma a celebek mihaszna percemberkék. Nem az hiányzik, hogy nyüzsögjenek körülöttünk a riporterek, a zeneszerzők különben is inkább rejtőzködő típusú emberek, nem exhibicionisták. Azonban dühös vagyok, mert meggyőződésem, hogy azok a széles néptömegek, akiknek nem mindennapi kenyere a magaskultúra, ők is többre hivatottak, és bizony a média felelőssége, hogy mit tesz eléjük. Fiatalként én is ott ültem Győrben a közönség soraiban, amikor pont Petrovics Emillel volt beszélgetés. Bizony nem csak az elit értelmiséget láttam magam körül, eljött a szomszéd néni is, és mindenki csodálta a művészt. Nem szükségszerű a butaság vagy az igénytelenség piedesztálra emelése.

Tallér Zsófia Bartók-Pásztory-díj Merényi Péter
Tallér Zsófia (fotó: Istvánffy Zoltán)
 

MP: Részletesen elemezte a helyzetet. Azonban mi a jövőképe?

TZs: Amikor fiatal voltam, mindenki kifele tekintett az országból, összefogást hirdetett. Rácsodálkoztunk arra, hogy a világ, az emberiség és a Föld tulajdonképpen egy nagy egész. A szeparáció hátráltatott minket. De azt gondolom, hogy most, amikor egy nagy masszába kerültünk, és nehéz kiválogatni az értéket, fontosabbá vált a kis műhelyek munkája. A sejtekből való építkezésben hiszek. Továbbá felértékelődnek a szakmai díjak. Nagyon hangosan kell a szakmának ordítani, hogy ki az, aki kitüntetésre érdemes.

Voltak az európai kultúrának mélyrepülései és valószínűleg egy ilyenben élünk most is. De én sohasem mondom, hogy a kultúránknak vége. Ha egy krízishelyzetbe dobott minket, művészeket a Jóisten, akkor ebben kell valahogy megmaradni, és életben tartani a tudásunkat.

MP: Fiatalon bekapcsolódott a színházi zenei életbe, 1994-95-ben a Nemzeti Színház zenei vezetője volt. Később olyan neves színházi és filmes szakemberekkel dolgozhatott, mint Zsótér Sándor, Gothár Péter vagy Mundruczó Kornél. Hogyan került az alkalmazott zeneszerzés közelébe? 

TZs: Nagyon szeretem a jó színházat és a jó filmet, operamániás vagyok. Vonzanak a szintetikus művészeti ágak. Elég hamar megtaláltak a fiatal kollégák. Már korábban fölfigyelt rám második mesterem, Petrovics Emil, aki szintén a film, a színház és az opera szerelmese volt. Neki köszönhettem a Nemzeti Színházban a pozíciómat, ő ajánlott be. Imádtam ott lenni, de nagyon elbizonytalanodtam. Minket, zenészeket, zártan nevelnek föl, van egy bizonyos, szinte katonai rendünk a gyakorlással, tanulással. A színház azonban közvetlenül szól az életről: szerelemről, halálról, neurózisról. A zenészgyerekek ez elől burokba vannak zárva. Az ő művészetük absztrakt művészet, a zenén keresztül fejezik ki ugyanezeket az indulatokat, de nem nevesítik azokat. Nem szembesítik őket közvetlenül haldokló emberekkel, neurotikus tünetekkel, aljassággal. Én is megijedtem, nem tudtam hova tenni a színházi próbák hőfokát, az ordítást, a színésznők zokogását. Sok év után értettem meg, hogy a színházművészet voltaképpen mi.

Zsótér Sándor mindig szabadon hagy dolgozni, soha nem mond olyanokat például, hogy „ide kérek hat ütem foxtrottot”. És egyre jár az agyunk: a kommunikáció és az ízlésazonosság a közös munka alapja. Amikor a Leánder és Lenszirom című operámon dolgoztunk, akkor is megmaradt a szimbiózis, csak fordult a kocka: a zene vette át a vezető szerepet, és így én alakítottam ki a koncepciót. Gothár Péter nagyon keményen fogalmaz a színpadon, erős képekkel. Sokszor a zenébe helyezi az összes érzelmet, amit nem mutat meg közvetlenül. Ez akkor az én feladatom. Nála a romantikus énemet írhatom ki. Mindkét rendező nagy szabadságot ad, nem tudok olyannal dolgozni, aki korlátoz.

0 Komment