playliszt

A nemrég Bartók–Pásztory-díjjal kitüntetett Tallér Zsófia zeneszerzővel, a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatási rektorhelyettesével beszélgettünk a zeneszerzők megváltozott társadalmi szerepéről, színházi- és filmzenéről, kortárs zenekritikáról, gender-orientált kérdésekről és az alapfokú zeneoktatásról. Második rész.

Merényi Péter: Mit gondol: egy színházi vagy filmes produkció befogadói és kritikusai mennyire érzékenyek a zene szerepére? Talán nem vagyok egyedül a véleményemmel: szerintem sokszor alulértékelik a kísérőzene vagy a hangsáv szerepét a vizuális elemekhez képest.

Tallér Zsófia: A filmmel és színházzal foglalkozó kritikusok látnak, és kevésbé hallanak, nem mernek zenei kérdéseket feszegetni. Kevés az olyan ember, mint Fodor Géza, aki egyszerre látta a színpadot és hallotta a zenét, ez nagyon nagy ritkaság. Hogy egy-egy produkcióban a zenét mennyire kezelik mostohán dramaturgiai szempontból, az teljesen más dolog. De ez nemcsak a kritikai szférában kérdés, hanem az alkotók körében is. Egyébként kritikai területe a kortárs zenének sem nagyon van. Inkább udvarias, pilátusi véleményeket olvashat az ember.

MP: Ha már megemlítette, a kortárszenei kritikáról is mondhatna pár szót.

TZs: A huszadik század nehéz időszak, nincsenek szakmai sztenderdek. Most már nem körvonalazott stílusokban gondolkodunk – bár elszántan próbálnak minket ilyen-olyan zeneszerző iskolák szerint megítélni, ez nem mindig sikerülhet. Engem például a posztmodern táborhoz szoktak sorolni, Johanna című filmoperám mégis épp posztmodern platformról kapott egy megjegyzést, hogy tőlem szokatlan experimentális utakra léptem. Én nem tudok nem avantgárd lenni, az elmúlt több száz év mind benne van az eszköztáramban. Úgy gondolom, hogy ma individualizált a zeneszerzés: a zeneszerzőkhöz kapcsolódnak a stílusok és nem a stílusokhoz a zeneszerzők.

Volt egy erős korszaka a kritikaírásnak, abban az időben, amikor felrobbant a modernitás. Akkor véresszájú szövegeket írtak arról, hogy mi igaz művészet és mi nem. Ma nem az a kérdés, hogy egy mű valamely zeneszerzői iskola rendszere szerint jó-e vagy rossz, hanem hogy a szerző az adott darabjában beteljesítette-e a saját maga elé tűzött feladatot. Sokkal finomabb kritikára volna szükség. Kortárszenei recenziókban sokszor olvasom, hogy „bár ezt a darabot én csak egyszer hallottam, ez és ez a véleményem…”. Ezt felháborító szakmai linkségnek, sőt, gőgnek találom. Ha nem ismeri valaki igazán a művet, hogy veszi a bátorságot a véleménynyilvánításra? Miért nem kéri el a művet a szerzőtől, hogy igazán megismerje? Boldogan odaadnánk bárkinek a darabjainkat, aki érdemben érdeklődik irántuk, felvételt is, kottát is. Arról nem beszélve, hogy ebben is a popularitás dönt: ma jobbára nem a szakemberek írnak szakkritikát, hanem az, aki szórakoztatóan, szellemesen ír, s ez rémes.

MP: Ön és Fekete Gyula alapította az alkalmazott zeneszerzés szakirányt. A Zeneakadémia és a Színművészeti Egyetem szoros együttműködésével megvalósuló képzés már lassan öt év történetre tekint vissza. Hogyan értékeli az elmúlt éveket, mik a tapasztalatai?

TZs: Mind a képzésben résztvevők, mind a szakma pozitívan értékeli a munkánkat. Szerencsére elég sokan jelentkeznek minden évben erre a szakra. Ez olyan szökőút, ami egzisztenciát biztosíthat egy fiatal zeneszerzőnek. Nyilván csak egy részüknek, mivel nem mindenki alkalmas az alkalmazott zeneszerzői pályára, de én az életutammal és lehetőségeimmel ebben az irányban tudok segíteni a fiataloknak. A zeneszerzők sokszor nem rendelkeznek olyan ismeretekkel, amelyek segítenék a koprodukciós jelenlétet, a rendezővel való kommunikációt. Nem tudják, hogy miként lehet egy alkalmazott helyzetben kreatívnak lenni, az ötleteket hogyan lehet egy csapatba illesztve alkalmazni. A filmeseknek ez természetes: egy stábban az operatőr, a vágó, a hangmester a saját kreativitásával vesz részt a közös munkában, a rendező irányítása mentén. Ebbe a munkába illesztem bele a zeneszerzőt.

MP: Gyermekeknek is komponált műveket. Marék Veronika szövegeire készült Boribon muzsikál című lemeze 2011-ben Fonogram-díjat nyert. 2015-ben mutatták be az Erkel Színházban Leánder és Lenszirom című meseoperáját. Honnan jött az ötlet, a késztetés, hogy a legfiatalabb korosztályt is megszólítsa?

TZs: Van két fiam, és a meseirodalom mindig jelen volt az életemben. Valamint sokak számára evidens, hogy egy nő, egy anya tud gyerekeknek írni. Pedig Ravel is komponált meseoperát… 

MP: Örülök, hogy célzott a gender-kérdésre, mivel engem is érdekelnek a társadalmi nemi szerepekkel kapcsolatos problémák. Tény, hogy a zene történetében sokkal több férfi alkotóművész ért el átütő sikert, mint nő. Olyan korszakban élünk, ahol a társadalmi közbeszéd és a tudományos diskurzus is előszeretettel foglalkozik gender-orientált kérdésekkel. Hogy látja a női zeneszerzők szerepét?

TZs: Amivel kezdte, az egy torz beállítás: az, hogy több férfi volt jelentős zeneszerző, mint nő, ez számadatbeli kérdés. 1900-ig nem volt lehetőségünk rá. Rengeteg zeneszerző volt, több ezer ember foglalkozott komponálással. Ezek mind férfiak voltak, mert nekik volt szabad. Nőnek és férfinak lenni különbség és nem előjel: ezt ideje lenne megszokni. Evidens, hogy a nők és a férfiak agya másként működik, miért ne lenne különböző a zene, amit írnak? Pont az a szép, hogy nem vagyunk egyformák. Mi nők, most kezdünk számszerűen annyian lenni, hogy lassan eljön az a természetes kiválasztódás, amely során a sok nem-Bartók közül jön egy Bartók, és nem Béla lesz, hanem Teri. Csodálkozom egyébként, hogy ez még mindig téma. Tragikusnak tartom, hogy a kultúra fellegváraiban, a Zeneakadémián és a Színművészeti Egyetemen még problémaként van jelen a gender-kérdés, bizony érik megjegyzések a lányokat. Ez szomorú döbbenettel tölt el.

MP: Az egyik korábbi interjúban úgy nyilatkozott, hogy nem tartja mindig megfelelőnek az alapfokú zeneoktatást. Ön szerint mi a probléma, és min lehetne változtatni?

TZs: Két poláris problémát látok. Az egyik a felhígulás. Mondván hogy a gyereket már nem lehet a szolmizációval riogatni, ezért mozgásos játékokat és könnyűzenét visznek órára. Bulvárrá silányítják a tanítást. Az is problémát jelent, hogy a szülők sem értékelik a szolfézs szerepét, és nyomást gyakorolnak a tanárra. A bulvár idáig lehatol: a tanár már nem szellemi vezető, hanem egy szolgáltató. A másik oldala a dolognak, amikor teljesen szellemtelenül és dogmatikusan adják át azt a Kodály-módszert, amely bizonyítottan a legjobb zenepedagógiai metódus a világon. Ezzel elvadítják a gyerekeket az elmélettanulástól, pedig másként is át lehetne adni ezt a fontos tudást. A kisebbik fiam csodálatos szolfézstanárhoz jár, Horváth Csabáné Tünde nénihez. Bent ültem a nyílt órán: Tünde elképesztő változatossággal, szórakoztatóan, zeneien, mégis következetesen alkalmazza a Kodály-módszert. Entzné Tőkés Emese zongoraórái is élményszámba mennek. Nekik köszönhetően a fiam imád zeneiskolába járni, pedig nem kiemelkedő tehetség. Tény azonban, hogy a Kodály-módszer szigorúsága sajnos vonzza a beszűkült, konzervatív szemléletű embereket, sok az olyan szolfézsóra, ahol csak a szellemtelen és unalmas „matek” van jelen zene helyett.