AJÁNLÓ
 
06:00
2015. 04. 15.
A nemrég Bartók-Pásztory-díjjal kitüntetett Tallér Zsófia zeneszerzővel, a Színház- és...
A bejegyzés folyatódik
 
06:00
2015. 04. 15.
A nemrég Bartók-Pásztory-díjjal kitüntetett Tallér Zsófia zeneszerzővel, a Színház- és...
A bejegyzés folyatódik
 
06:00
2015. 04. 15.
Amikor megtudtam, hogy 2016-ban Tallér Zsófia zeneszerzőnek és Várjon Dénes zongoraművésznek...
A bejegyzés folyatódik
 
06:00
2015. 04. 15.
A legendás "Három tenor"-ból Pavarotti már halott, Domingo pedig operaigazgatóként, karmesterként...
A bejegyzés folyatódik
 
06:00
2015. 04. 15.
Az a 15 énekes növendék, aki fellépett a 2016-os áriavizsgán, az elért jegyektől függetlenül...
A bejegyzés folyatódik
Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés

Egyszerre titokzatos és őszinte, izgalmas és lírai Tallér Zsófia új meseoperája, a Leánder és Lenszirom. A zeneszerzővel a bemutató kapcsán a darab születéséről, a gyerekközönséggel való kommunikációról, zenéről és humánumról beszélgettünk. Nagyinterjú.

Tallér Zsófia
Tallér Zsófia (fotó: Istvánffy Zoltán)
 

 

Belinszky Anna: A Leánder és Lenszirom az Operaház megrendelésére született. Szabad kezet kapott a librettó kiválasztásában?

Tallér Zsófia: 2013 őszén egy Csukás István-librettóval keresett meg az Operaház, ami aztán elkelt, mielőtt még elolvashattam volna. Ennek én borzasztóan örültem – nem mintha nem írna Csukás István kiváló meséket –, mert ha új anyaggal kezdek dolgozni, azt szeretem, ha én választom, és személyes indulatból nyúlok hozzá. Néhány tanácstalan hét és hónap után az Operaház vezetősége rám bízta, hogy hozzak én valamit. Az idő rövidsége miatt színdarabot kerestem, hogy a librettó írásakor már ne kelljen a mesét dramatizálni. Meczner János, a Bábszínház igazgatója adta a kezembe ezt a Szilágyi Andor-darabot, és végül nagy örömmel döntöttem mellette, hiszen épp ilyen akciódús anyagot kerestem, amelyben nagyon színes és igazán karakteres szereplők vannak. Nagyon szeretem a mese hangvételét, hogy egyszerre archaizál, egyszerre mai, és hogy van benne mindig egy kis kikacsintás a komolykodásból, a drámából is. Olyan sokszínű, mint az élet: soha semmi nem csak szomorú vagy nem csak vidám benne, hanem mindig sokkal bonyolultabbak a dolgok, ahogyan a valóságban is. Nagyon szerettem volna, ha a gyerek nem unatkoznak, és arra törekedtem, hogy a felnőtteknek is elég komplikált legyen az anyag ahhoz, hogy ők is kapjanak valamit. Fontosnak tartottam, hogy a színpadon mindig történjen valami, s erre Szöllősi Barnabás librettója kiválóan alkalmas.

BA: Megmaradt-e ugyanez a szabadsága az Operaházzal való együttműködés, például az énekesek megkeresése során?

TZS: Úgy gondolom, hogy betartva az összes játékszabályt, végig kulturált és szabad szellemű párbeszédet folytattunk az Operaház vezetőségével. Én soha senkit nem erőszakoltam rájuk, és ők sem erőszakoltak rám embereket. Addig kerestünk szereplőket, amíg mindannyiunknak megnyugtató lett az eredmény. Nagy nehézséget jelentett persze, hogy nincs az országban még hat Lenszirom vagy hat Leánder arra az esetre, ha lebetegedne az első szereposztás. Muszáj volt tehát mindenkiből kettőt találnunk, és nagyon sajnáltam a covereket idén, mert rettenetesen gyorsan, rettenetesen nagy anyagot kellett próba nélkül megtanulniuk, ráadásul annak az öröme nélkül, hogy végül színpadra állhassanak. Nagyon hálás vagyok nekik, és jövőre már ők is fognak énekelni.

Leánder és Lenszirom
Bakonyi Marcell (Leánder) és Gradsach Zoltán (Bogyó)
(fotó: Nagy Attila)
 

BA: Zsótér Sándorral közös produkcióik eddig felnőtteknek szóltak. Mennyiben volt más a közös munka a mostani, gyerekeknek szóló darab esetében?

TZS: Zsótérral nagyon sokszor alkottunk együtt mélyen zenélt szituációkat, és sokan, egymástól teljesen függetlenül is kérdezték, hogy mikor csinálunk már közösen operát. Nagyon jó volt most is átélni a közös munkát, ezúttal a másik irányból, a zene irányából kiindulva. Mivel mesedarabról van szó, Zsótér sokáig félt attól, hogy meg tudjuk-e fogni a gyerekeket. Talán nem is viccelt, mikor azt kérdezte, hogy nézzen-e Disney-filmeket felkészülésként... De nem kell sem a Disney-filmekkel, sem az akciójátékokkal versenyezni, csak igazat kell szólni. Azt kértem tőle, hogy lírai, izgalmas és titokzatos legyen a vizuális világ, mert akkor a gyerekek kíváncsivá válnak, be akarnak kukucskálni a mesébe. Nem akartam, hogy harsány és ordító legyen, mert utáltam gyerekkoromban is az olyan, állítólag gyerekeknek szóló színielőadásokat, ahol üvöltve próbálták egymást felülbeszélve kacagtatni a gyerekeket. Nem bírtam és nem bírom ma sem, ha valami hamis, durva, vagy túl van csinálva. A gyerekekhez különösképpen nem harsogva, vagy modorosan kell beszélni, hanem őszintén.

Az volt számomra a lényeg, hogy olyan őszinte líra jelenjen meg a vizualitásban is, ami a zenében szándékaim szerint benne van: a szerelem, az áldozatkészség, a megváltás és megváltatás misztériuma. Nagyon cinikus a világ, ami körülöttünk van, és azt gondolom, hogy ezért is van ilyen sikere ennek a történetnek, mert az emberek vágynak a tiszta humánumra, és ebben megtalálják. Az emberi élet katartikus pozitív pillanatairól a különböző fórumokon vagy giccsesen beszélnek, vagy egyáltalán nem akarnak beszélni. Valamiféle rossz divatot követve a művészek előszeretettel fogalmazzák meg a rémdrámákat, a szépségről, boldogságról kevesen beszélnek, mintha az már nem is volna az emberi lét része. A szenvedés, a szegénység, a tragédiák ábrázolása sajátos kelet-európai művészeti exportcikké vált, sok előkelő díjat lehet ezekkel a szorongásos művekkel begyűjteni különböző versenyeken... Nem hiszek ebben, ugyanolyan giccsnek találom az állandó vérhányást a színpadon, mint a hollywoodi rózsaszín cukorkaparádét. Zsótérral azonos az ízlésünk, és azt gondolom, hogy máson nem múlik egy jó munkakapcsolat, mint az ízlésen.

Tallér Zsófia és Zsótér Sándor
Tallér Zsófia és Zsótér Sándor (fotó: Nagy Attila)
 

BA: Lenyűgözően sokszínű az opera vizuális világa, a díszletek és jelmezek mintha maguk is élnének. Hogyan alkották meg a színpadi látványt?

TZS: A díszlettervező, Ambrus Mária és a jelmeztervező, Benedek Mari is azt kérdezgették tőlem, hogy én mit látok. Hiába mondtam nekik, hogy én csak hallok - ezt a különböző koprodukcióimban a rendezők is mindig pánikban szokták fogadni, ha bevallom... Pedig tényleg így van: ha darabot olvasok, közben hallok, a látvány kevésbé szokott befolyásolni. Konkrétumok helyett inkább címszavakat mondtam Marinak és Marinak: lírai, transzparens, finom, szubtilis… Kértem, hogy semmiképpen se legyen kopár a díszlet vagy elidegenítő a látvány, mert elveszítjük a gyerekek figyelmét. Olyan színvilágot kellett teremtenünk, amiben ők jól érzik magukat, és az operában való eligazodásukat is segítenünk kellett azzal, hogy a szereplőknek egyértelmű színeket választunk.

A gyerekekkel való kommunikálásban döntő fontossága van például annak is, hogy a királylány igazi királylány legyen, hiszen ők majd csak nagyon sokára, a kamaszkor küszöbén, sok csalódás után fogják átélni a legnagyobb csalódásként azt, hogy a királylány valójában nem mesebeli lány, hanem a szomszéd lánya. S ez egyszerre szívszorítóan rémes és egyszerre gyönyörű, mert a mesehős elveszíti ugyan földöntúli voltát, ám hirtelen elérhetővé válik a vágyott lény. Ezt azonban egy érési folyamat előzi meg, és nem lehet a gyerekeknek a szomszéd lányát mutatni mint királylányt, mert az ő pszichéjüknek az még korai. Tehát az, ami a felnőttnek működik, hogy bejön valaki farmerban és azt játssza, hogy ő a királylány – és én nézőként az absztrakciós készségemmel és a csalódásaim után már belelátom a farmerosba a királylányt –, a gyerekeknek nem tud működni. Ezt a gondolatot én nagyon erőteljesen képviseltem a közös munka során, és Benedek Mari is kiváló partnerem volt ebben. Azt mondta, hogy amikor elkezdett gondolkodni, abból indult ki, hogy ő maga milyen királylányt rajzolt gyerekkorában. Így lett Lenszirom emblematikus királylány-figura. Abban is megállapodtunk, hogy én egyáltalán nem szerettem volna olyan királyt, akinek koronája van – ezekre a nagyon sztereotip dolgokra én sem gondolom, hogy szüksége van egy gyereknek. Bölömbér kerált a zene szerint egy kellemetlen vidéki rokonnak szerettem volna látni, aki kissé neveletlen, egyszerű, bumfordi alak.

Leánder és Lenszirom
Molnár Ágnes (Lenszirom) és Bakonyi Marcell (Leánder)
(fotó: Nagy Attila)
 

Közben a nyolcéves fiam is beleszólt a jelmezek alakulásába. Ő volt az első, akinek felolvastam a mesét, és néztem az arcát közben. Elmondta nagyon világosan, hogy Lensziromnak kék a felsője, arany a szoknyája és nincs rajta korona (ugye?!), pedig semmit nem mondtam neki előre. Azt is mondta, hogy a koboldnak nagyon színes a ruhája, de kopott. Ez is nagyon pontos, hiszen ő a főszereplő és szeretjük, de nincs jó mentális állapotban, mint magányos, elvarázsolt lény, ezért „kopott”. Vaknadály feketében van - ő egy tóban lakik, tehát világos, hogy semmi más nem lehet rajta, mint egy búvárruha. Tündér Negédre azt mondta Zsiga fiam, hogy egy fekete tündér, ezt is megtartottuk, a tollaival és a csillogásával együtt. Próbáltunk tényleg gyerekszemmel nézni, és gyerekpszichológia alapján felépíteni ezt a világot. Ambrus Mari is támogatta ezt, és ő is szívvel-lélekkel adta teljes kreativitását a darabhoz. A sok indával megoldotta a kukucskálást: nem mindig látszik minden szereplő, ezért a gyerekek nagy érdeklődéssel tekergetik a fejüket, hogy láthassák őket. Mindig van valami titok a színpadon, és nagyon-nagyon szépnek találom a vizualitást, ami ezt kifejezi.

Leánder és Lenszirom
Molnár Ágnes (Lenszirom), Cserna Ildikó (Tündér Negéd), Bakonyi Marcell (Leánder)
és Daragó Zoltán (Vaknadály) (fotó: Nagy Attila)
 

BA: Van-e olyan szereplő az operában, aki zeneileg vagy jellemileg különösen közel áll Önhöz?

TZS: Azt hiszem, hogy alapvetően a kapcsolatokba szerettem bele. Az fogott meg, hogy nem marad meg a darab azon a szinten, hogy van például egy cserfes szolgálólány meg egy ugribugri szolga, hanem mindig vannak pillanatok, ahol kiderül, hogy ezek az alteregók komolyan befolyásolják a címszereplők sorsát, és komoly, mély kapcsolatban vannak egymással. Igazából minden főszereplőm változik annyit, hogy összetett figura legyen. Én mindegyikben ott vagyok valahol. Rengeteg toposz van Szilágyi Andor történetében, és a meseirodalmi reflexek is mind benne vannak egy fuvallattal – nagyon jó volt ezekre reagálni zeneileg.

Leánder és Lenszirom
Meláth Andrea (Bölömbér kerálné), Hábetler András (Bölömbér kerál), Molnár Ágnes (Lenszirom), Wierdl Eszter (Csibecsőr), Cserna Ildikó (Tündér Negéd), Boncsér Gergely (Mar-Szúr herceg)
(fotó: Nagy Attila)
 

BA: Mikor kezdte el vonzani zeneszerzőként a színpad és a film világa? Miért állnak a drámai műfajok különösen közel Önhöz?

TZS: Így születtem, azt hiszem. Ez zeneszerzői alkati dolog, nem volt semmi konkrét rácsodálkozásom erre. Mindig belementem az olyan szituációkba, mint a színházi vagy filmzene, és borzasztó korán, már ötéves koromban imádtam az operát. A klasszikus balettet viszont soha. Jöhetett nekem bármilyen rózsaszín tütüben a szép néni, az nem az én világom...

BA: Kik voltak azok, akik zeneszerzőként hatottak erre a drámaiságra, arra a zenei nyelvre, ami a Leánder és Lensziromnak is a sajátja?

TZS: Azok a zeneszerzők természetesen, akik drámai zenét írtak. Nagyon szeretem Bartókot, Stravinskyt, és egyik nagy mesterem, Petrovics Emil is ilyen volt. (Bozay Attila volt a másik meghatározó vezető tanárom, tőle más típusú, szintén fontos tudást kaptam.) Nagyon él bennem az a jelenet, mikor utoljára láttam Petrovics tanár urat. A halálos ágyán ültem, és ő a saját temetését tervezgette. Hogy milyen zene legyen... Egyszer csak egy kicsit elmosolyodott, a szituáció melodramatikussá fajulását ellensúlyozva ezt mondta: „Drámai alkat vagyok, ahogy maga is...” – és összenevettünk. Úgy gondolom, hogy elsősorban hatni kell az emberekre, meg kell fogni az érzelmeiket, s ezeknek az érzelmeknek a súlyát tisztelni kell, negligálni nem lehet. Nem szeretem, mikor az emberek szeme elé néha úgy lóg be a koncepció, hogy nem látják tőle a való életet. Én azt szeretem a zenémmel sugározni, hogy senki nem születik másként és hal meg másként, mint négyszáz éve. Vannak keserűségek, de örömök is. Vannak gondolatok, de vannak érzelmek is. Nem vonom meg én sem a műveimből az intellektust, csak úgy gondolom, hogy van ennek egy kiegyensúlyozott mértéke, amit az én pszichém elvisel. Az a zene, ami már nagyon az intellektus felé dől, és számomra nem érthető a drámaisága, vagy nem úgy érint meg, ahogy én szeretem a zenét hallgatni, az számomra már nem érdekes.

BA: A Leánder és Lenszirom nemcsak meseopera, de kortárs opera is. Mit jelent Önnek kortárs zeneszerzőnek lenni?

TZS: Kortárs zeneszerző mindenki, aki most ír. Azt senki nem állíthatja, hogy képes a saját korában meglátni, hogy ki az, aki progresszív. Ezt nem lehet látni. Se Mozartnál nem látták, se Verdinél, se Wagnernél, se Bachnál. Mindig lehetett tudni, hogy kik az értékes zeneszerzők, vagy akikre érdemes odafigyelni, de hogy melyiküknek a munkája lesz előremutató vagy/és maradandó, az száz év, míg kiforrja magát. Volt ez a bizonyos frusztrációs időszaka a 20. századnak, amikor nagyon visszahúzódtak az intellektualitás csigaházába a zeneszerzők. Most úgy látom, hogy van egy nyitás: már a fúziós műfajok is teret kaptak, és a zeneszerzők beengedik a könnyebb zenéket is, vagy azok gesztusrendszerét. Az számunkra, itt Európában megszokott gyakorlat, hogy 100-150 évente váltanak nyelvet, fókuszt a zeneszerzők, hol a többszólamúságból a letisztultságba, hol a zenei építkezés után az érzelmek felé mozdulnak. A fő kérdés, hogy ez a fókuszváltás vajon aktuális gesztus-e még. Én abban hiszek, hogy nem. Azt látom, hogy akár a második világháborúhoz kötjük ezt a kaotikus századot, akár nem, valaminek tényleg vége szakadt. Azonban én nem látom ebben a drámát. Azt gondolom, hogy nem véletlen és nem is feltétlenül regresszív dolog Verdit idézni vagy Mozartot. Nem konzekvensen utánozva persze a nyelvüket, mert akkor vagyunk stílusgyakorlat-helyzetben, de a gesztusrendszerük, fordulataik megjelenése egy mai zeneszerő eszköztárában nem jelenti sem a kreativitás hiányát, sem az újdonság előli megfutamodást. A zene hihetetlenül variábilis, ebben kell bízni, nem pedig spekulálni, hogy melyik hangzás vajon a legújabb. Nagyon megváltozott a világ, globálissá vált, a Föld nevű bolygó a maga sokszínűségével mielőbb egységes otthona kell legyen az emberiségnek - a nacionalizmussal kellene leginkább leszámolni -, és azt gondolom, hogy ennek lehet érezni a hatását az európai művészetben is. Nem lehet már európai zeneszerzésről beszélni, és nem lehet már lokálissá leszűkíteni zenei nyelveket.

BA: Mit komponálna, ha lenne egy olyan megrendelése, hogy „írjon bármit, amit szeretne, és előadjuk”?

TZS: Operát…

BA: Van konkrét terve?

TZS: Évek óta a fejemben van Kleist Pentheszileia c. darabja – volt egy csodás előadása Zsótérnak, és azóta beszélünk erről. Nagyon bonyolult, mű, még nem ültem le komolyan átgondolni, hogy tényleg igazam van-e, valóban alkalmas-e operának, de nagyon vonz. Ezen kívül tavaly Gothár Péter rendezte meg a Katonában az Ahol a farkas is jó c. drámát. Gyönyörű előadás volt az is. Péter meghívott, odaadta a példányt, hogy csináljunk belőle együtt operát. Igaza van, nagyon alkalmas rá a történet. Ehhez is nagy kedvem volna. Jó volna játszóhelyet találni ezeknek az operáknak, színházi felkérést kapni, mert fióknak nem szeretek írni. Nem is feltétlenül az anyagiak miatt, hanem mert szeretem látni, hallani a munkám eredményét. Számomra nem a partitúra az elkészült mű, hanem a színpadi megvalósulása. Mindenek előtt most pihennem kell, és élményeket gyűjtenem, mert kiszáradtam... Az elmúlt időszakban írtam egy oratóriumot, egy százperces filmzenét, megírtam a Leándert, néhány kamaradarabot és színházi zenét is. Egy kis csöndre vágyom, hogy meghalljam a következő valódi hívást magamban egy új munka felé.

0 Komment