A legendás „Három tenor”-ból Pavarotti már halott, Domingo pedig operaigazgatóként, karmesterként és baritonként (!) igyekszik rácáfolni az idő múlására… Hármójuk legfiatalabbja és legszebbje, José Carreras (* 1946) súlyos betegségen (leukémián) átesve, nyolcévi távollét után tért vissza az operaszínpadra, hogy neki írt, kifejezetten rászabott szerepben mondjon örökre búcsút a világot jelentő deszkáknak. Christian Kolonovits El Juez („A bíró”) című operájának főhőseként Carreras most nemcsak realisztikusan hiteles figurát alakított, hanem – a döntő pillanatokban – hangjának ragyogását és erejét is megcsillantotta a bécsi Theater an der Wien hálás közönsége előtt. A korábban Bilbaóban is látható előadást Emilio Sagi rendezte, az ORF Rádió Szimfonikus Zenekarát és az Arnold Schoenberg Kórust David Giménez vezényelte.

Az El Juez cselekménye az elmúlt évtizedek spanyol történelmének egyik legsötétebb fejezetét világítja be nekünk (librettó: Angelika Messner): Franco tábornok diktatúrája alatt (1939–75) az állami politika szintjére emelkedett a gyermeklopás. A diktatúra idején bebörtönzött nőkről folytatott kutatásai során Ricard Vinyes történész kiderítette, hogy nemcsak a női fogva tartottaktól vették el gyerekeiket, hanem úgynevezett „vörös” családoktól is (köztársaságiaktól, anarchistáktól, kommunistáktól), vagy olyan nőktől, akik a kórházban épphogy világra hozták újszülöttjüket. A részben még csecsemőkorú gyerekeket vagy rendszerhű, de gyermektelen családok adoptálták, vagy kolostorok által működtetett árvaházak nevelték fel.

Egy 1941-es törvény megengedte, hogy az ily módon eltulajdonított gyermekeket minden megjegyzés nélkül rögtön az örökbefogadó családok nevére anyakönyvezzék. 1969-ig a Franco-rezsim különösen Baszkföldön, Katalóniában, Madridban, Valenciában és Andalúziában élt ezzel a lehetőséggel mint az ellenzékiekkel szemben alkalmazható elnyomás eszközével, amely egyszersmind rendszerhű családokat jutalmazott.

Az opera címszereplőjének valóságbeli mintája Baltazar Garzón vizsgálóbíró, akinek nyomozásai fölfedték, hogy csupán a 40-es és 50-es években 20.000 bébit loptak el. Az Anadir nevű önsegítő szervezet becslése szerint 1940 és 1990 (!) között 300.000 csecsemőt szakítottak el szüleiktől. Az igazságszolgáltatásnak eddig több mint 1800 esettel kellett foglalkoznia, vádat azonban csak egyetlen személy, María Gómez Valbuena nővér ellen emeltek, aki több mint 30 évig dolgozott szociális munkásként a madridi Santa Cristina és San Ramón klinikákon (a nővért 47 gyermek ellopásával vádolják).

A legtöbb esetben elég volt azt hazudni az édesanyának, hogy újszülöttje mindjárt világra jöttekor meghalt. Megkeresztelték, s immáron „Isten angyala”. A halott csecsemő látványa pedig szükségtelen traumát okozna a szülőknek… Akiket viszont semmiképpen sem lehetett lebeszélni arról, hogy gyermekükre utolsó pillantást vessenek, azoknak kerítettek egy… testet! 1981-ben derült ki, hogy a madridi Sam Ramón klinika hűtőtermében fagyasztott csecsemőhullát tároltak e célra…

A 36 éven át tartó diktatúra szörnytetteinek földerítését sokáig az az 1977-es amnesztiatörvény akadályozta, amelynek célja a parancsuralmi rendszerből alkotmányos monarchiába történő békés politikai átmenet biztosítása volt. Csak 2007-ben hozta meg a szocialista kormányzat a Franco-diktatúra feldolgozására szolgáló „emlékezettörvényt”, amely biztosítja az áldozatok számára az államilag nyilvántartott származási adataikhoz való hozzáférést, különös tekintettel szüleik kilétére. 2012-ben pedig az áldozatokat tömörítő 25 szervezetnek sikerült elérnie, hogy a konzervatív kormány létrehozzon egy adatbankot és finanszírozza a génteszteket. Ezeknek egyike máris sikert hozott: egy barcelonai anya 40 év után talált rá 1971-ben holttá nyilvánított lányára…

Az irodalmi Nobel-díjas, portugál José Saramago (1922–2010) írta: „A hozzá beérkező följelentések nyomán Baltasar Garzón bíró beavatkozott valamibe, ami túlmutat rajta s az igazságszolgáltatás összes fórumán: a spanyol polgárháborúba, a Franco-diktatúra törvénytelenségeibe, azok méltóságába, akik a köztársaság és egy bizonyos életfelfogás mellett kötelezték el magukat. Tudja, hogy a helyét talán majd át kell adnia, ám a kapuk közben már megnyíltak, az azonosítások során igazságokra derül fény, és végre eltemetik a holtakat… Minthogy a katonák és Franco hívei lesben álltak, a baloldal meghátrált; ám meg nem adta magát, s nem mondta azt, hogy »ez véglegesen így marad«, hanem csak arra a napra várt, amikor megszámlálhatja halottait és nevén nevezheti a dolgokat. Hivatalának erejével Garzón ebben segített, és ennél nagyobb öröm nem is érhette a polgárháború áldozatait – azokat, akik máig túlélték a szörnyűségeket. Garzón bíró nem szektáns. Semmi sem áll tőle távol, ami emberi, s olyan dolgoknak megy utána, amelyeket büntetendőnek tart, és amelyek megítélésében illetékes.”

Az El Juez zenéje alapvetően a verista esztétika jegyében fogant; Christian Kolonovits nagy rutinnal megírt partitúrájában békésen megférnek egymással a zarzuela (spanyol „operett”) és a musical, Puccini (Tosca) és a hollywoodi filmzeneipar stílusjegyei. Az őt ért zenei hatásokról a komponista így vall: „Abban a szerencsében volt részem, hogy Dél-Burgenlandban nőttem föl magyar anya és horvát apa fiaként. A zenei »vegyes felvágott« mindennapos »eledel« volt a családunkban. Engem éppúgy értek hatások Liszttől és Bartóktól, mint a horvát folklórból vagy a burgenlandi romák zenéjéből. A folklór számomra minden klasszikus zene alapja. Ám azt is mondhatnánk, hogy a popzene is bázisa minden klasszikus zenének, hiszen a pop ma az, ami korábban a folklór volt. Sosem tudtam megkülönböztetni a »könnyű« és a »komoly« zenét, mind a mai napig mindkettőt szeretem.”

Hogy Carrerast miként sikerült megnyernie az opera témájának, arra a zeneszerző így emlékezik: „José természetesen tudott az elveszett gyermekekről, a mind a mai napig folyó vizsgálatokról, valamint a BBC egyik dokumentumfilmjében is megnevezett Baltasar Garzón vizsgálóbíróról. Én viszont akkoriban még nem tudtam arról, hogy José szülei is a Franco-rezsim üldözöttjei voltak, és hogy velük együtt neki is Argentínába kellett emigrálnia. Miután erről sok részletet mesélt el nekem, így szólt hozzám: »Ez az én témám, gyermekkorom témája. Ezt írd meg!« S e szavakkal utamra is bocsátott.”

Mesterházi Máté

Előadási fotók: Herwig Prammer