playliszt

Ezekben a napokban a Művészetek Palotája közönségének különleges élvezetben lehetett része: Claudio Monteverdi kései remeke, a Poppea megkoronázása (1642/43) szólalt meg színpadi előadásban. Ám éppen ezért talán érdemes emlékeznünk egy közelmúltbeli bécsi produkcióra is, amely a mű egyedi olvasatát adta a Theater an der Wien-ben. A karmester Jean-Christophe Spinosi, a rendező Claus Guth volt. Az alábbi képes beszámoló az ő gondolataikat is közzéteszi.

A rendező Claus Guth szerint Monteverdi utolsó operájában „felülkerekedik az erósz okozta anarchia, az erkölcsi kritériumok pedig mind háttérbe szorulnak. Ámor katalizátorként való működése folytán az emberi természet sötét vermei tárulnak elénk. Nincs itt semmi finomkodás. Monteverdi kemény, vesébe ható, olykor szarkasztikus, kegyetlen pillantást merészel vetni az emberre. A poézis számára itt kevés a hely, ellentétes érzelmek váltakoznak egymással.”

„A zenét jellemző ellentéteket megpróbáljuk a színpadképben is érzékeltetni, amennyiben a helyszínek folytonos váltakozása a TV-stúdióban megrendezett valóságot show-ként leplezi le, míg a díszlet mögötti »backstage«-területet az események fonákjaként mutatja be” – így a rendező Claus Guth.

Mint arra már Nikolaus Harnoncourt is rámutatott, az Orfeo (1607) inkább recitáló, parlar cantando („énekelve beszélni”) stílusával szemben a három és fél évtizeddel későbbi Poppea megkoronázására a cantar parlando („beszélve énekelni”) melodikusabb hangvétele jellemző. Ez persze nem azt jelenti, hogy a cantar parlando – a szavak lehető legpontosabb értelmezése révén – ne szegődnék mindvégig Gian Francesco Busenello nagyszerű librettójának szolgálatába. Mindeközben az egyes jelenetek is zökkenőmentesen mennek át egymásba, akárcsak Shakespeare-nél. A színhelyek változása nem gond, pillanatok alatt – filmvágásszerűen – lépünk át egyik helyszínről a másikra. A bécsi előadás azonban egyes pontokon megszakította ezt a folyamatot. Christina Bauer munkája révén, aki a barokk hangszerek hangzását élő elektronikával idegenítette el, úgynevezett „hangzásképeket” („soundscapes”) hallhattunk. Erről az ötletéről a rendező így nyilatkozik: „Egy idegen akusztikai világ bekapcsolásával azt akartam kiprovokálni, hogy a közönség a mű bizonyos pontjaira fölfigyeljen; hogy újból és újból elámuljon attól a hangzó csodától, amelyet Monteverdi-zenének hívunk. Saját tapasztalatomból indulok ki: ha huzamosabban, megszakítás nélkül hallgatok kora barokk zenét, egy idő után a megszokás állapotába kerülök. Elkényelmesedem, elringatózom. A »soundscape«-ek föladata a zenei folyamat megszakítása, ill. másként való továbbszövése, hogy azután újra Monteverdinél landolhassunk. Ez által az eltávolodás-visszatérés által rákényszerülök arra, hogy hallójárataimat minden alkalommal újra beszabályozzam, s hogy újra ráhangolódjam e közel 400 éves zenére. Vagyis nem tudok a székemen hátradőlve elandalodni. Zenei vezetőnk, Jean-Christophe Spinosi is azonnal megnyerhető volt ennek a közbeékelt és elektronikusan elidegenített hangzásokkal való kísérletezésnek.”

A Poppea megkoronázásából két kézirat maradt fenn (egyik sem Monteverdi kezéből): az 1642/43-as karneváli szezonbeli ősbemutató velencei partitúrája, illetve egy kilenc évvel későbbi nápolyi előadás számára kibővített változat, amely helyi hagyományokat is tekintetbe vesz. Az énekszólamok és a basszus dallamvezetése a két változatban kevéssé különbözik egymástól, eltekintve néhány helytől, amelyeket Nápoly számára bővítettek ki. A fő különbség a Ritornello vagy Sinfonia feliratú hangszeres közjátékokban mutatkozik, amelyek a nápolyi kézirat esetében végig 4 szólamban vannak lejegyezve, míg a velencei kézirat mindig csak 3 szólamot tartalmaz. A velencei változat azonos basszusdallam mellett sok ritornello szólamvezetésében különbözik a későbbi verziótól. A bécsi előadás létrehozói néhány helyre más komponisták ritornellóit is beillesztették, ahogy az a barokk korban szokás volt. „Éppen az a tény, hogy a fennmaradt kottaanyag oly kevés információt tartalmaz, ad számunkra nagy szabadságot” – jelenti ki a karmester Jean-Christophe Spinosi, hozzátéve: „Zenészeimnek mindig azt mondom: a partitúra a mi ellenségünk. Ki kell használni az interpretáció szabad tereit. Természetemnél fogva is inkább ösztönös vagyok. Hiszen színházról van szó! Ha minden pontosan le volna jegyezve a partitúrában, az talán inkább akadályozna bennünket. Ezzel a szabadsággal éltünk a két forrás felhasználását illetően is. A nápolyi verzióból indultunk ki, melyet azonban a velencei fényében módosítottunk. Hogy úgy mondjam: egy velenceiesített nápolyi változat ez, amelynél nemcsak a bővebb vonós felrakást követtük, ahogyan az a partitúrában áll, hanem fúvós hangszereket is hozzáköltöttünk: két cinket (cornetti), két blockflötét, valamint a continuóban egy dulciánt (a fagotthoz hasonlatos hangszert). E fúvósok meghatározott helyeken további színeket izzítanak fel; nemcsak a közjátékokban, hanem az énekszólamok kíséretében is.”

„A zenének meg kell lepnie minket!” – állítja Spinosi, majd így folytatja: „Monteverdinél arra törekszem, hogy a harmóniai hatásokat a sokszólamúság révén juttassam erőteljesen érvényre. Nagyobb vonóskar nemcsak teltebb hangzást enged meg, hanem erőteljesebb akkordhatásokat is. Nem a vonósok szólamonkénti száma a fontos, hanem az, hogy hány szólamot tudok osztott vonóskarral egyszerre játszani – például oktávozással, stb. A kibővített zenekarral ugyanakkor Claus Guth új rendezésének sajátosságára is reagáltunk. Ebben létezik egy színfalak mögötti »backstage«-világ és egy színfalak előtti show-világ. Márpedig ez a csillogó világ, afféle »színház a színházban« teltebb hangzást – azt mondhatnánk: »zenét a zenében« – vár a zenekari árokból. Ha barokk hangszerparkra szorítkozunk is, az még nem azt jelenti, hogy a kifejezőerő ne legyen korszerű. Hiszen mindazon hatásokat lereagáljuk, amelyeknek manapság ki vagyunk téve. A régi hangszereket kézbe venni, korábbi évszázadok játékmódjait kipróbálni, mindez hihetetlenül megpezsdítette az elmúlt 40-50 év zenei életét. Új távlatok nyíltak pl. a tátongó szakadékok hangzásbeli megjelenítésére. Minden komponista azt a pillanatot keresi, ahol ez a szakadék feltárul: elég egyetlen hangot egy akkordban megváltoztatnom, máris szörnyű disszonancia keletkezik. A lényeg, hogy eljussunk a veszélyzónába; hogy ki legyünk téve a perzselő hőségnek; hogy ne a langymelegben vesztegeljünk. Mi tehát most megfordítjuk azt a folyamatot, amelyet az eredeti hangszeres mozgalom indított be: mai hangzásokat ütköztetünk a kora barokkal, hogy emezt másként tegyük átélhetővé. Számomra az is fontos, hogy reagáljak arra, amit a mai rendezői színház létrehoz: nevezetesen, hogy régi műveket radikálisan ránk vonatkoztat, hogy azok a ma nézőjét is megszólítsák. A Poppea megkoronázása erotikus szenvedélyekről szól, házasságtörésről, szerelmi árulásról. Mindez számunkra sem idegen. Mi is azokat a kérdéseket tesszük fel magunknak, mint az opera szereplői. Az ő lelki örvényeikben magunkat is megpillantjuk. Monteverdi zenéje rég elmúlt korból származik; és mégis egészen közvetlen és konkrét módon tudja ezeket az eseményeket jelen idejűvé tenni. Ebben lakozik e zene szépsége. Ezt kell fölfedeznünk és az elektronikusan elidegenített hangzások kontrasztja révén kiemelnünk. Ne féljünk megtörni a szokás hatalmát; ez az én személyes krédóm!” – így Jean-Christophe Spinosi, aki e hitvallásával kongeniálisan valósította meg zeneileg Claus Guth rendezését.

Mesterházi Máté

(Előadási fotók: Monika Rittershaus)