playliszt

Szokatlan nemtetszés-nyilvánításoknak lehetett tanúja a dicső múltú Theater an der Wien

Kapott hideget is, meleget is Mozart remekművének (1786) legújabb színre állítása. Míg a Marc Minkowski vezényelte Les Musiciens du Louvre Grenoble és Arnold Schoenberg Chor nagy bravókban részesült, addig Felix Breisach rendezésére a közönség hangos búú-orkánja zúdult. Ez az enyhén szólva felemás produkció mégis érdemes a figyelmünkre, mivel a kiváló szólista gárdát három magyar énekes – Baráth Emőke, Kálmán Péter és Nagy Zoltán – is erősítette.

A dokumentumfilmek és televíziós operaközvetítések rendezésével ismertté vált Breisach valószínűleg minden idők egyik legeredetibb Figaro házassága-értelmezésével akart előállni. Csakhogy ami kisült belőle, az a legnagyobb sületlenség lett. A koncepció, mely szerint a művet (elme?)szanatóriumban viszik színre egyfajta pszichodrámaként, azt az olcsó élcet juttatja eszünkbe, hogy talán a rendezőnek magának kellett volna terápiás kezelésre vonulnia… A zenés színház eleve a felfokozottság műfaja, és ugyan melyik operát ne lehetne „zárt” intézetben játszatni? Gyanússá válhatott ez az elképzelés már a próbák alatt is, mivel a hírek szerint Minkowski egy ponton túl mégiscsak vétót emelt ellene – így jött ki a „se hús, se hal” végeredmény. A néző ilyenkor görcsösen próbálja megfejteni, amit lát. Hiszen nehéz elhinnünk, hogy mindennek semmi értelme! Eközben alig tudunk figyelni a muzsikálásra, holott az – a karmester érezhető kedveszegettsége ellenére – ezúttal is minőségi volt.

A rendező képtelen képzeletében a Figaro házassága mindenkit terrorizáló Grófja szanatóriumi főorvos („Dr. Almaviva”). Felesége, a Grófné talán a gyógyintézet „gazdasági igazgatónője. Mindenki más paciens vagy látogató”. (Felix Breisach)

Pszichiátriai kezelés alatt áll Susanna is, akinek rá kell ébresztenie az intézetben őt meglátogató vőlegényét: Figaro menyasszonyához Dr. Almaviva professzor nem csupán főorvosként közeledik… Még jó, hogy Susannát nem nagyon zavarja az „elmebajos” rendezői koncepció: Baráth Emőke az egész előadás egyik legkiegyensúlyozottabb, legelbűvölőbb alakítását nyújtja, muzikalitása, szopránjának csengése – különösen a Rózsaáriában – lenyűgöző.

Dr. Almaviva (vagyis a rendező) ötlete, hogy a páciensek és látogatóik közösen adják elő – terápiás célból (de persze leginkább a nézők elméjét háborgatva) – a Figaro házasságát. És ugyan hol másutt játszódhatnék Bécsben egy „pszichodráma”, ha nem századfordulós – Sigmund Freud Berggasse 19 alatti otthonára emlékeztető – környezetben?

Figaro terve alapján a Grófnak (azaz Dr. Almavivának) nem Susanna, hanem a Susannának öltöztetett Cherubino adna randevút.

Miután e terv – a véletlenek mulatságos összejátszása folytán – füstbe megy, immáron maga a Grófné akar Susannával ruhát cserélni, hogy ily módon leplezzék le férje hűtlenségét.

Susanna lépre is csalja a Grófot: a lány beígéri Dr. Almavivának a találkát.

A Grófné (azaz a „gazdasági igazgatónő”) és Susanna együtt írnak levelet a Grófnak/Dr. Almavivának, amelyben közlik vele az esti légyott helyszínét.

Mindeközben a Figarón pénzt – avagy házasságot – követelő Marcellináról kiderül, hogy valójában a fiú szülőanyja. Immáron semmi sem állja útját annak, hogy az intézet nőnemű tagjai egyesült erővel szálljanak szembe a mindannyijukat kihasználó Gróffal (azaz a szanatórium főorvosával).

Felix Breisach rendezésében az átöltözéses kerti „bújócska” helyett a vágyak és képzetek kétértelműsége manifesztálódik – egyértelműen.

A rendezés Cherubino és a Grófné kétértelmű kapcsolatát is félreérthetetlenné teszi, amennyiben ők ketten az opera utolsó pillanataiban, a hitvesi megbocsátás (zenei) katarzisa alatt is egymás karjában vannak…

Mintha a rendező itt nem is Mozart remekét, hanem a beaumarchais-i Figaro-trilógia utolsó darabját, A bűnös anyát állította volna színre. Márpedig az ebből készült operát – Darius Milhaud La mère coupable című művét (1966) – májusban ugyanitt nem Felix Breisach rendezi. Vélhetőleg mindannyiunk szerencséjére!

Mesterházi Máté